Csakhogy időközben megváltoztak a játékszabályok.

Ebédszünetben határozott léptekkel besétáltam egy utazási irodába. A fiatal ügyintéző lány kedves, gyakorlott mosollyal nézett fel rám.

– Horvátország – mondtam. – Ötcsillagos szálloda. Közvetlenül a tengerparton. Indulás holnap reggel. Egy főre. Az egész összeget vonják le.

Fél óra múlva már ott volt az e-mailjeim között a visszaigazolás: szállás egy makarskai, elegáns tengerparti hotelben, transzferrel együtt.

Este hazamentem. Kisütöttem a fasírtot, kivasaltam András ingeit. Ő vacsora közben oldalt pislogott rám, és ahogy telt az idő, láthatóan megnyugodott.

Azt hitte, a felesége kitombolta magát. Kiabált egy sort, aztán majd belenyugszik, ahogy mindig. Megint félreteszünk, megint meghúzzuk a nadrágszíjat. A kényelmes, engedelmes Nóra visszatért.

Én néztem őt, és csak a szám szélével mosolyogtam.

Vacsora után elővettem a felső szekrény mélyéről a nagy, világoskék bőröndöt, és kinyitottam a hálószoba közepén.

András belépett utánam. Egy pillanatra megállt az ajtóban.

– A nyári holmikat pakolod el? – kérdezte bizonytalanul.

– Elutazom.

Szó nélkül felvettem az előre kinyomtatott A4-es lapot, és letettem elé az ágyra. Utazási utalvány. Makarska, ötcsillagos tengerparti hotel, egy személyre.

András arca lassan elveszítette a színét. A vörösség helyét sápadt, szürkés árnyalat vette át.

– Nóra… mi ez? Mennyibe került?

– Háromszázhatvanezer forintba.

– Honnan?! – csuklott meg a hangja, aztán azonnal kiabálásba fordult. – Még két hét van fizetésig!

Kényelmesen felegyenesedtem.

– Te már döntöttél helyettem is. A közös pénzünkkel titokban rendelkezhettél. Akkor most igazságosak vagyunk, András. Tekintsd úgy, hogy kiegyenlítettük egymást.

– De beázik a tető! Mi lesz a házzal?

– A tetőt, drágám, majd abból a pénzből javíttatod meg, amit a húgod hamarosan visszaad neked. Hiszen megegyeztetek, nem? Akkor várj türelmesen.

Ekkor kitört belőle a hisztéria. Ordított, hadonászott, válással fenyegetőzött. Azt hajtogatta, hogy miből fog élni a következő két hétben.

Én nyugodtan álltam a szoba közepén.

– A hűtőben van tészta – mondtam, miközben becsattintottam a bőrönd zárait. – A fagyasztóban csirkezúza. A konyhai felső szekrényben pedig két konzerv készétel. Kibírod. Ha mégsem, kérj kölcsön anyádtól. Vagy Petrától. A család csak nem hagy bajban, igaz?

Reggel András az ágyban feküdt, arccal a fal felé fordulva. Akkor sem jött ki az előszobába, amikor felhúztam a cipőmet.

– Szia – mondtam az üres lakásnak, aztán megfogtam a bőröndöm fogantyúját, és kiléptem az ajtón.

A taxi már odalent várt.

Amikor a repülő futóművei elemelkedtek a Liszt Ferenc repülőtér kifutópályájáról, végre engedtem magamnak egy hosszú, remegő sóhajt.

Hátradőltem az ülésben, és abban a pillanatban végigcsorogtak a könnyeim az arcomon. Nem a bánattól sírtam. Hanem attól a szinte testi megkönnyebbüléstől, hogy végre lekerült rólam az a betonlap, amelyet évek óta cipeltem a vállamon.

Horvátország forró, sós széllel fogadott. Az első három napban nem csináltam mást, csak aludtam, ettem, és órákig néztem a tengert. Aztán lassan visszatért belém az élet. Maszkkal úsztam, kirándulásokra mentem, bejártam a partot.