Némán a konyhaajtó félfájának dőltem, és végigmértem a sógornőmet. A „mikrohitelek áldozata” kifejezetten remekül festett. A körmein friss, bonyolult mintás manikűr csillogott, olyan fajta, amiért rendesen elkérik az árát. A nyakában új selyemsál simult a blúzához.

Semmi nem utalt arra, hogy ez az ember a túlélés szélén tántorogna.

– Jó estét – szólaltam meg.

A nevetés azonnal elhalt.

– Ó, Nórácska, szia! – csicseregte Petra túlzott lelkesedéssel. – Épp tortázunk. Gyere, egyél te is!

– Köszönöm, ilyesmit nem szoktam enni – mondtam, és a mosogatóhoz léptem. Aztán felé fordultam. – Petra, mikorra tervezed visszaadni a nyolcszázezer forintot?

A sógornőm arca egy pillanat alatt megnyúlt. Felháborodott tekintettel a bátyjára kapta a szemét.

– Nóra, ezt megbeszéltük – sziszegte András, miközben felugrott. – Ne előtte!

– Én semmit nem beszéltem meg veled. Tehát mikor, Petrácska?

Petra színpadiasan felsóhajtott.

– Nóra, most komolyan, minek kezded ezt? Nektek biztos állásotok van, jól éltek. Én meg egyedül húzom a gyerekeket. Ha összeszedem magam, visszaadom.

– Miből csináltattad ezt a manikűrt, ha állítólag a gyerekeid ennivalójára sincs pénzed? A miénkből? – A hangom keményen csengett.

Petra arca foltokban vörösödni kezdett.

– Ingyen volt! A barátnőm portfóliójához kellett! – vágta rá kapkodva. – Te mindig más zsebében turkálsz! A bátyám az utolsó ingét is odaadná nekem, te meg egy forintért is megfojtanál valakit!

– Tedd le a bögrémet az asztalra, és menj el innen – mondtam halkan.

Petra nagyot sóhajtva felkapta a táskáját, és úgy száguldott ki az előszobába, mintha üldöznék. Az ajtó akkorát csapódott mögötte, hogy a cipőkanál leesett a fogasról.

András a konyha közepén állt, az arca bíborszínűre váltott.

– Neked teljesen elment az eszed?! – üvöltött rám. – Most azonnal felhívja anyámat, és akkora botrányt csap, hogy zengeni fog tőle a család! Hogy lehetsz ennyire gonosz nő!

Én azonban életemben először tökéletes közönnyel fogadtam, mit gondol rólam az anyja, a húga meg a teljes rokonsága.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A hátamon feküdtem, hallgattam András nehéz, egyenetlen szuszogását, és a plafont bámultam a sötétben.

Negyvenöt éves vagyok. Ebből húsz évet úgy éltem le, hogy folyton spóroltam, akciós címkéket vadásztam az üzletekben, foltoztam, átalakítottam, lenyeltem, eltűrtem. És mindezt miért? Azért, hogy egy felnőtt nő, aki képtelen beosztani a pénzét, kényelmesen élhessen?

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni a hétvégi ház friss vakolatának szagát. A nedves fa illatát.

Aztán váratlanul egészen más kép jelent meg előttem: forró homok, sós tengeri levegő, napfény.

Reggel, amint András elment dolgozni, elővettem a telefonomat, és beléptem a másik bank alkalmazásába. Abba, ahová a fizetésem érkezett.

A kártyámon ott pihent a szabadságpénzem, valamint az a célprémium, amit az egész előző évben cipelt projektem után kaptam. Összesen majdnem háromszázhatvanezer forint gyűlt össze rajta. Horvátországba éppen voltak last minute utak.

Eredetileg úgy terveztem, hogy ezt az összeget hozzácsapom ahhoz a nyolcszázezerhez, és abból veszünk rendes szigetelést meg új ereszcsatornát a házra.