– Kétszázezret adtunk neki két éve. Az autója javítására, amit a saját figyelmetlensége miatt tört össze. Tavaly százhúszezret kapott tőlünk fogorvosra. Mennyi jött vissza ebből? Egyetlen forint sem.

– Ez most más! – András arca kivörösödött, a hangja kiabálásba csapott át. – Most a túlélésről van szó!

A túlélésről.

Lehunytam a szemem, és eszembe jutott a téli csizmám. Februárban megrepedt a talpa. Pillanatragasztóval javítgattam, vastag talpbetéttel hordtam tovább, csak hogy ne kelljen újat vennem.

Felidéződtek a végtelenül egyforma vacsoráink: darált húsos tészta, csirkeszív rizzsel, olcsó, kíméletlenül beosztott ételek. Eszembe jutott, hogy harmadik éve mondtunk le a nyaralásról, miközben egész nyáron a forró, levegőtlen városban fuldokoltunk. Mindezt egyetlen cél miatt: a tető miatt.

Petra eközben a nagymamája régi lakásában élt, albérletre egyetlen forintot sem kellett kiadnia. Néha elvállalt egy-egy műszempilla-építést, abból tengődött, a hobbija pedig félévente változott, ahogy éppen kedve tartotta.

– Te egyszerűen ki nem állhatod a húgomat – vágta hozzám András, mintha ez lett volna az utolsó, mindent eldöntő érve. – Neked a pénz többet ér, mint az emberek!

Azzal felpattant, dühösen odacsapta a távirányítót a dohányzóasztalra, és kivonult az erkélyre rágyújtani. Magára öltötte azt a jól ismert álarcot: a meg nem értett, nemes lelkű szenvedőét.

A banki előzmények között ott világított az utalás dátuma: múlt szerda. Hét napja. Egy teljes hete tudta, hogy a pénz már nincs meg.

Egy héten át úgy ült le velem vacsorázni, mintha semmi sem történt volna. Megette a darált húsos tésztát, velem együtt válogatta a tetőcserép színét, és közben gond nélkül a szemembe nézett.

Másnap a munkahelyemen képtelen voltam lezárni a kimutatást. A számok szétfolytak előttem, mintha víz alá kerültek volna. A fejemben ugyanaz a mondat zakatolt újra meg újra: három év spórolás, megrepedt csizma, nyolcszázezer forint.

Ágnes, a főkönyvelőnk, szigorú tekintetű, de mindent azonnal átlátó asszony volt. Szó nélkül letett elém egy bögre erős teát.

– Ki vele, Nóra. Mi történt? Olyan vagy, mint akiből kiszívták az életet.

És én elmondtam. Mindent. A tetőt, a titokban kivett pénzt, azt is, hogy a férjem egy teljes hétig hallgatott, miután odaadta az összeget a húgának.

Ágnes nem szólt közbe, végighallgatott. Aztán kortyolt egyet a teájából.

– Tudod, Nórikám, arra pakolnak terhet, aki hagyja, hogy vigyék rajta – mondta csendesen. – Te húsz éve kényelmes vagy nekik. Amíg te ragasztgatod a cipőd talpát, ők a te károdra oldják meg a saját bajaikat. Ideje volna végre magadért is tenned valamit.

A mondatai úgy akadtak meg bennem, mintha valahol a bordáim közé szorultak volna.

Este, amikor beléptem a lakásba, már az előszobából meghallottam a konyhából kiszűrődő csilingelő nevetést. Az asztalnál Petra ült.

A kedvenc, kézzel festett kerámiabögrémből teázott. Előtte egy olcsó bolti torta állt rikító rózsaszín cukorvirágokkal. Feltehetően ez jelképezte az ő határtalan háláját. András vele szemben ült, az arcán szétterült az elégedett, megbocsátó mosoly.