– Anna?! – harsant fel Katalin hangja az előszobából. – Hazudtál! Azt mondtad, nem hívsz rendőrt!

Anna megfordult. Az ajtóban két egyenruhás állt.

– Én nem hívtam őket – mondta őszintén.

– Bejelentés érkezett, hogy egy hölgyet akadályoznak a személyes tárgyai elvitelében – közölte az idősebb rendőr.

Katalin arca vörösre váltott.

– Ez nem igaz, ő csak…

– Semmi baj – szakította félbe Anna, és felemelte a táskáját. – A legfontosabbakat már összeszedtem.

Elhaladt mellettük, maga mögött hagyva a döbbent Katalint.

– Köszönöm, hogy kijöttek. Most már elmehetek.

Odakint az egyik rendőr még utánaszólt:

– Van hová mennie? Ha kell, elvisszük valahová.

– Köszönöm, nem szükséges. Megoldom.

Megvárta, amíg a rendőrautó elhajt, aztán elővette a telefonját, és ellenőrizte az elküldött fájlokat.

Minden átment.

Üzenetek.

Vallomások.

Bizonyítékok.

És most már megszületett benne a terv is.

Három napon át egy olcsó szállodai szobában húzta meg magát. Ki sem mozdult, csak a laptopja fölé görnyedt. A böngészőben egymás mellett sorakoztak a megnyitott oldalak: okirathamisításról szóló jogszabályok, válási csalásokról írt cikkek, jogi fórumok, ügyvédi tanácsok.

Az asztalon kinyomtatott papírok hevertek: képernyőfotók Gábor és Katalin üzeneteiről, lefotózott iratok, hangfelvételek jegyzetei.

Anna végül a „közzététel” gombra kattintott.

A közösségi oldalak szinte azonnal felbolydultak.

„A férjem és a sógornőm ellopták az életemet” – ez állt a bejegyzés címében. Alatta ott volt minden: a bizonyítékok, a képek, az üzenetek, a hanganyagok leírása. Megjelölt népszerű oldalakat, jogvédő szervezeteket és helyi szerkesztőségeket is.

Két perc sem telt el, már csörgött a telefonja. Ismeretlen szám.

– Tessék?

– Kovács Anna? – kérdezte egy izgatott női hang. – A Városi Hírektől telefonálok. Láttuk a bejegyzését. Ez… egészen döbbenetes. Szeretnénk anyagot készíteni róla.

– Rendben – felelte Anna határozottan. – És van még több bizonyítékom is.

Estére már tízezrek osztották meg a történetét. A hozzászólások dühösen záporoztak.

„Ez büntetőügy!”

„Hogy lehet valaki ennyire aljas?”

„Anna, melletted állunk!”

Este hétkor végre megszólalt az a hívás, amelyre várt.

Gábor volt az.

– Teljesen megőrültél?! – üvöltötte rekedt, dühtől fuldokló hangon. – Tönkretetted a hírnevemet!

– Te pedig az én életemet tetted tönkre – felelte Anna jéghideg nyugalommal.

– Azonnal szedd le azt a bejegyzést! Hallod? Most rögtön!

– Nem fogom.

– Feljelentelek rágalmazásért!

– Tedd meg – mondta Anna halkan. – Akkor majd a bíróság előtt is elmesélheted, miként változott a „nővéred” a szeretőddé.

A vonal túlsó végén hirtelen elhalt minden hang.

– Te… ezt úgysem tudod bizonyítani – sziszegte végül Gábor, de a hangjából már hiányzott az előbbi magabiztosság.

– Kapcsold be a tévét – válaszolta Anna, majd megszakította a hívást.

A helyi híradóban éppen akkor futott a riport.

„…különös és felháborító válási ügy rázta meg a várost. Szerkesztőségünk értesülései szerint okirat-hamisítás gyanúja miatt bejelentés érkezett a hatóságokhoz…”

A képernyőn megjelent Anna bejegyzése, majd a Gáborról és Katalinról készült, kitakart felvételek. Ügyvédek és szakértők nyilatkoztak felháborodottan, arról beszélve, hogy az ügy akár büntetőjogi következményekkel is járhat.