– Na, végre észhez tértél? – hallatszott Gábor húgának gúnyos hangja.

– Szükségem van a holmijaimra – mondta Anna higgadtan. – Legalább az irataimat el akarom hozni.

– Gyere holnap. Napközben. Gábor akkor dolgozik.

– Ma megyek. Egy óra múlva ott vagyok.

– Nem hallottad, mit mondtam?

– Akkor rendőrökkel érkezem. A személyes tárgyaimat jogom van elvinni.

A vonal másik végén rövid csend támadt.

– Jó. Gyere.

Pontban este kilenckor Anna ott állt annak a lakásnak az ajtaja előtt, amely valaha az otthona volt. A tenyerében a régi kulcsot szorongatta; azt a kulcsot, amelyet Gábor egyszer figyelmetlenségből nála hagyott.

Katalin nyitott ajtót.

– Gyorsan intézd el, és ne rendezz jelenetet, világos?

Anna válasz nélkül lépett be. A lakás levegője idegen parfümtől és számára ismeretlen ételek illatától volt nehéz.

– Hol van Gábor?

– Elment valahová – vetette oda Katalin.

Anna a hálószoba felé indult, de amikor belépett, egy pillanatra megtorpant. A falakon már közös képek lógtak Gáborról és Katalinról. Úgy voltak elrendezve, mintha mindig is ők ketten alkottak volna egy párt, mintha Anna soha nem is létezett volna ebben a lakásban.

– Ne húzd az időt – szólalt meg Katalin az ajtófélfának támaszkodva, összefont karral.

Anna kinyitotta a szekrényt, és némán pakolni kezdte azt a kevés holmit, ami még megmaradt neki. Aztán a pillantása megakadt a komódon. Gábor telefonja hevert ott.

– Itt felejtette…

– Ahhoz hozzá ne merj nyúlni! – Katalin azonnal tett egy lépést felé.

– Csak a régi számom kell – kapta fel Anna a készüléket. – Átírom az új SIM-kártyámra.

Úgy tett, mintha a beállítások között keresgélne, és kisétált az előszobába. Valójában az ujjai villámgyorsan dolgoztak.

Üzenetek. Beszélgetés Katalinnal. Képernyőfotók. Továbbítás a saját e-mail-címére.

– Mit művelsz ott?! – Katalin odaugrott, és kirántotta a telefont a kezéből.

– Megvan – mondta Anna, közben a zsebébe nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla: a diktafon továbbra is rögzít.

Katalin szűk szemmel mérte végig.

– Te készülsz valamire.

– Csak elviszem, ami az enyém.

– Ami a tiéd? – Katalin élesen felnevetett. – Neked itt semmid sincs. Még azt a táskát is Gábor vette neked.

Anna érezte, ahogy a düh forrón végigfut rajta, de a hangját mégis alig hallhatóra fogta.

– Miért? Miért teszitek ezt velem?

Katalin lassan közelebb lépett hozzá. Az arcán olyan mosoly jelent meg, amelyben nyoma sem volt szégyennek.

– Mert soha nem voltál hozzá való. Mert én gyerekkora óta ismerem. Mert ő végre megértette, ki tartozik igazán hozzá.

Anna keze ökölbe szorult.

– Ti ketten… együtt vagytok?

– Ó, hát leesett végre? – Katalin hangosan felkacagott. – Igen. Mindig is szerettük egymást. Te csak egy átmeneti tévedés voltál. Egy ostoba kitérő.

Ekkor megszólalt a csengő.

Katalin arca megfeszült, majd bosszúsan kiment ajtót nyitni.

Anna egyedül maradt a hálóban. Tudta, hogy legfeljebb egy perce van.

A komódhoz rohant, ahová régen az iratokat tették, és kapkodva fotózni kezdett mindent, amit talált.

Adásvételi szerződés. Biztosítási papírok. Másolatok. Minden, ami számíthatott.