Régi üzenetek. Képek. Elmentett fájlok.

Anna lassan görgetni kezdte a Gáborral folytatott beszélgetéseket az elmúlt hónapokból.

– Hiszen minden normálisnak tűnt… – motyogta maga elé. – Még nem is olyan régen…

Ezután megnyitotta a galériát.

Fotók az utolsó közös nyaralásukról. Gábor átkarolja, mindketten nevetnek, mögöttük napfény, vízpart, gondtalanság. Mindössze három hónapja készült.

– Mikor hagytál fel azzal, hogy szeress? – kérdezte a sötétségtől.

Aztán egy album mélyén különös képernyőmentésre bukkant. A dátum két héttel korábbi volt.

Egy üzenetváltás részlete látszott rajta.

Katalin: „Mikor tűnik el végre az életünkből?”

Gábor: „Már nem sokáig. Mindent elrendeztem.”

Anna meredten bámulta a kijelzőt. Az agya tiltakozott az ellen, amit látott.

– Ez meg… mi?

Nem emlékezett rá, hogy valaha is készített volna ilyen képernyőfotót.

Tovább lapozott. Volt még egy.

Gábor: „A papírok készen állnak. A közjegyző velünk van.”

Katalin: „És ha balhézni kezd?”

Gábor: „Nem fog. Tudom, mivel lehet megtörni.”

Anna felugrott a padról, mintha megégették volna.

– Úristen…

Átváltott a híváslistára. Az elmúlt hónapban Gábor és Katalin között tucatnyi beszélgetés szerepelt. Sokkal több, mint amennyiszer őt hívta.

Ekkor a telefon újra megrezzent.

Anya.

Anna felvette.

– Igen?

– Annuskám, hol vagy?! – hallatszott az anyja rémült hangja. – Gábor most hívott, azt kérdezte, nem mentél-e hozzám!

Anna megmerevedett.

– Mit mondott neked?

– Azt, hogy összevesztetek, te pedig elrohantál otthonról. Azt mondta, nagyon aggódik érted.

Anna keserű, száraz nevetést hallatott.

– Anya, beadta a válást. Meghamisította az aláírásomat. Kizárt a lakásból, és elvette a pénzemet.

A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak döbbent csend volt.

– Mi?! – kiáltott fel végül az anyja. – De… ő nem ezt mondta.

– Persze, hogy nem ezt mondta – felelte Anna tompán. – Mert hazudik. Az elejétől a végéig hazugság az egész.

– Azonnal gyere át hozzám! Hallod? Most rögtön!

– Nem – szorította meg Anna a készüléket olyan erősen, hogy elfehéredtek az ujjai. – Itt maradok.

Mielőtt az anyja újra tiltakozhatott volna, bontotta a vonalat. A kijelzőre nézett.

Akkumulátor: 3%.

Ennyi maradt. Egyetlen dobása volt.

Gyorsan megnyitotta a térképet, és kikereste annak a közjegyzőnek az irodáját, aki állítólag az ő aláírását hitelesítette. A cím nem volt messze: nagyjából húsz perc gyalog.

– A közjegyzőnk… – suttogta maga elé, és a gyomra görcsbe rándult.

A következő pillanatban a telefon képernyője elsötétült.

Anna mély levegőt vett a hideg, csípős levegőből, aztán elindult.

Már nem az a nő volt, aki mindent elhisz.

Most csatába ment.

Egy éjjel-nappal nyitva tartó kávézó mosdójában állt a tükör előtt, és próbálta összeszedni magát. A szeme alatt sötét árkok húzódtak, a haja kócosan tapadt az arcához, a saját tükörképe is idegennek tűnt. A táskájából elővette azt a diktafont, amit nem sokkal korábban vett egy közeli üzletben, majd ellenőrizte, mennyi töltés van benne.

– Menni fog… muszáj működnie…

Ezután felhívta Katalint. Csak az ötödik csörgés után szólt bele valaki.