– Ennyi volt… – lehelte. – Mindent elvett.

– Nem feltétlenül – egyenesedett ki az ügyvéd. – Ha bebizonyosodik, hogy az aláírást hamisították, az már büntetőjogi kategória.

– És ez mennyi idő? – kérdezte Anna tompán.

– Reálisan nézve hónapok.

Anna két tenyerébe temette az arcát.

– Addig hol lakjak? Miből éljek? Mit csináljak most?

– Van családja? Valaki, akihez ideiglenesen mehet?

– Anyám másik városban él… – mondta, majd hirtelen felkapta a fejét. – Tartásdíj? Vagy valamilyen követelés? Hiszen köteles lenne segíteni, nem?

Az ügyvéd együttérzően, de komoran megrázta a fejét.

– Az iratok szerint ön önként lemondott minden vagyoni igényéről.

Anna úgy pattant fel, mintha áramütés érte volna. Meg is szédült tőle.

– Tehát ezt az egészet előre megtervezte.

– Attól tartok, a dokumentumok alapján erre lehet következtetni.

Anna remegő kézzel összesöpörte a papírokat, és belegyűrte őket a táskájába.

– Köszönöm. Én… majd kitalálok valamit.

Amikor kilépett az utcára, már besötétedett. A jogi iroda bejárata előtt állt, és fogalma sem volt, merre induljon. A zsebében ott lapult a telefonja, a személyi igazolványa és az útlevele – szerencséjére magával vitte a vidéki munkája miatt –, valamint 18 688 forintnyi maradék pénz.

A telefon ismét rezegni kezdett. Ismeretlen szám.

– Tessék?

– Jó estét, Anna asszony? – szólt bele egy nő. – Eszter vagyok az ingatlanirodától. Csak szeretném megerősíteni a holnapi lakásbemutatót.

Anna mozdulatlanná dermedt.

– Milyen lakásbemutatót?

– A Bartók Béla út 42. alatti ingatlanról van szó, Kovács Gábor tulajdonáról. Nálunk van az adásvételi megbízás.

Anna körül mintha elcsúszott volna a világ.

– Mikor… mikor adták be?

– Tegnap írták alá a papírokat. Ön is szerepel az eladók között, ha jól látom.

Anna lassan leeresztette a telefont.

Nem egyszerűen kitették. Nemcsak elvették az otthonát.

Kiradírozták a saját életéből.

A tér megingott előtte. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és már zuhant volna, amikor valaki elkapta a karját.

– Vigyázzon! – Egy idegen férfi tartotta meg. – Jól van? Hívjak segítséget?

Anna üres szemmel nézett rá.

– Nem vagyok jól – mondta halkan. – Egyáltalán nem.

Kiszabadította a karját, és elindult, maga sem tudta, merre.

Valahol ebben a városban ott volt az a férfi, aki nemrég még azt mondta neki, szereti. Aki még tegnap is a férje volt.

Most pedig már csak egy gondolat zakatolt benne.

Hogy volt képes erre?

Anna céltalanul bolyongott a sötét utcákon. Nem érezte a hideget, nem tudta, mennyi idő telt el, és azt sem, hogyan került végül abba a régi parkba, ahol Gáborral a házasságuk elején annyit sétáltak. Leült egy jéghideg padra, és elővette a telefonját.

„Akkumulátor: 7%.”

Megnyitotta a felhőtárhelyet. Beírta a belépési adatokat. Jelszó.

„Helytelen jelszó.”

Újra próbálta. Ugyanaz.

– A francba…

Gábor mindent megváltoztatott. Minden hozzáférést lezárt előle.

A kabátja belső zsebében azonban ott lapult a régi készüléke, amelyet tartaléknak szokott magával vinni az utazásokra. Reszkető ujjal előhúzta, bekapcsolta, és várta, amíg a fakó képernyő életre kel.