A háta mögül halk köhintés hallatszott.

– Most már kezded érteni? – Katalin az ajtófélfának dőlve állt, karját összefonva a mellkasa előtt.

– Ez hamisítvány – mondta Anna rekedten. – Én ilyet soha…

– Gábor azt mondta, indulás előtt mindent elrendeztetek. Úgy látszik, kiesett a fejedből.

– Hazudsz!

Anna a fiókhoz ugrott, ahol az iratait szokta tartani. Kirántotta. Üres volt.

– Hol vannak a személyes papírjaim?

– Vegyél vissza egy kicsit – lépett közelebb Katalin. – Gondolom, nem akarsz botrányt csinálni.

– Azt akarom tudni, mi folyik itt!

Katalin halkan felsóhajtott, mintha egy lassú felfogású gyereknek kellene türelmesen elmagyaráznia valami egészen egyszerűt.

– Semmi bonyolult. Már nem vagy a felesége. Már nem te vagy ennek az otthonnak az asszonya. Egy hónapod van, hogy elköltözz.

Anna hátán jeges borzongás futott végig.

– És mégis hová mennék?

– Ahová kedved tartja.

– Ez az én otthonom!

– Nem – felelte Katalin szinte kedvesen mosolyogva. – Ez Gábor lakása.

Anna a szekrényhez rohant, ahol a lakással kapcsolatos iratokat tartották. A mappa eltűnt.

– Hol van az adásvételi szerződés?

– Az ügyvédnél.

– Milyen ügyvédnél?!

– Annál, aki segített Gábornak mindent szabályosan elintézni.

Anna a halántékához kapott. A vére dobolva lüktetett a fejében.

– Ez képtelenség… Együtt vettük ezt a lakást!

– A dokumentumok mást bizonyítanak.

Ebben a pillanatban kattanás hallatszott az előszoba felől.

Mindketten odakapták a fejüket.

Az ajtóban Gábor állt.

– Anna… – mondta, és a hangja kimerültnek tűnt. – Azt hittem, később érsz haza.

– Magyarázd meg, mi ez az egész! – Anna hangja kiáltássá élesedett.

Gábor előbb Katalinra pillantott, aztán lassan becsukta maga mögött az ajtót.

– Beszéljük meg higgadtan.

– Higgadtan? Te meghamisítottad az aláírásomat! Ki akartok dobni a saját lakásomból!

– Senki nem dob ki – húzta végig fáradtan a kezét az arcán. – Csak… megváltoztak a dolgok.

– Miféle dolgok változtak meg?

Gábor nem válaszolt.

Ekkor Katalin szólalt meg, csendesen, de ellentmondást nem tűrően:

– Mondd el neki.

Gábor keze ökölbe rándult.

– Beadtam a válókeresetet.

A csend súlyosan telepedett rájuk, mintha vastag takaró borult volna a szobára.

– Miért? – suttogta Anna.

A férfi nem mert a szemébe nézni.

– Mert már nem szeretlek.

A mondat úgy vágott belé, mintha éles pengével hasították volna fel.

– Mikor… – Anna nehezen nyelt. – Mikor döntötted ezt el?

– Körülbelül egy hónapja.

– És ahelyett, hogy ideálltál volna elém, inkább hamis papírokat gyártottál?

– Így könnyebbnek tűnt.

Anna keserű, ideges nevetésben tört ki.

– Könnyebb. Hát persze.

Végignézett Katalinon, aztán Gáboron, majd az előszobában álló idegen táskán.

– És ő pontosan miért van itt?

Gábor lesütötte a szemét.

– Katalin segít elrendezni a dolgokat.

– Vagyis ti ketten mindent eldöntöttetek a hátam mögött.

– Anna…

– Értem.

Felkapta az egyik fekete zsákot, amelybe a holmijait gyömöszölték, és az ajtó felé indult.

– Hová mész? – szólt utána Gábor.

– El innen. Úgyis annyira siettek megszabadulni tőlem.

Az ajtót olyan erővel vágta be maga mögött, hogy a falak is beleremegtek.