— De ma nem a múltról szeretnék beszélni — mondta Eszter. — Hanem a döntésekről.

Finoman Benedek felé fordult.

— Vannak, akik a szerelmet választják. Mások a kényelmet. Akad, aki az üzleti tervei részévé teszi a szépséget. És vannak olyanok is, akik a hallgatást választják, mert azt hiszik, a csend megóvja a család nevét.

Mária asszony félig felemelkedett a székéről.

— Eszter!

Eszter rá sem nézett.

— És vannak köztünk olyanok — folytatta —, akiknek egyszer azt mondták, már nem elég megfelelőek ahhoz, hogy valaki mellett álljanak. Aztán idővel rájönnek, hogy mások elutasításában néha áldás rejtőzik.

A teremben döbbent sóhajok futottak végig.

Benedek halkan megszólalt:

— Elég.

Eszter felé fordította a mosolyát.

— Nem, Benedek. A te beszéded már elhangzott abban a kávézóban. Ez most az enyém.

A csend olyan teljes lett, hogy szinte csengeni kezdett.

Márk az asztalától figyelte őt. Keze a pohara mellett pihent, tekintete pedig kizárólag Eszterre szegeződött. Volt benne valami vad és veszélyes, mégis különös nyugalom áradt belőle.

Eszter ismét a vendégek felé fordult.

— Így hát a pohárköszöntőm egyszerű. Lillára és Benedekre emelem a poharam. Kívánom, hogy pontosan annyi hűséget kapjatok egymástól, amennyit másoknak adtatok. Kívánom, hogy a házasságotok ugyanarra az őszinteségre épüljön, amely elvezetett benneteket idáig, ehhez az oltárhoz. És kívánom, hogy az új otthonotok minden tükrében ne azt lássátok, aminek mutatni próbáljátok magatokat, hanem azt, amivé válni döntöttetek.

Felemelte a poharát.

— A menyasszonyra és a vőlegényre.

Senki sem tudta, illik-e tapsolni.

Aztán Márk lassan felemelte a saját poharát.

Néhány befolyásos férfi azonnal követte a példáját. Utánuk még többen mozdultak. Végül az egész terem, zavartan és halálosan rettegve attól, hogy a rossz oldalon találja magát, poharat emelt.

Lilla úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban darabokra hullhat.

Eszter visszaadta a mikrofont, majd visszaült a helyére.

Az asztal alatt remegett a lába.

Márk közelebb hajolt hozzá.

— Ez — mondta halkan — nem túlélés volt.

Eszter oldalra pillantott.

— Hanem mi?

— Diadalmas visszatérés.

Eszter hónapok óta először nevetett fel igazán. Nem udvariasságból, nem védekezésből, hanem szívből.

Csakhogy az este még nem végzett velük.

Egy órával később Benedek a teraszon talált rá.

Eszter azért ment ki, hogy levegőt kapjon. Távol akart kerülni a zenétől, a zsúfolt asztaloktól és a virágok fojtogató illatától. A kúria alatti tó felszínén a hold fénye törött ezüstszilánkokként remegett.

— Megaláztál minket — köpte Benedek.

Eszter még csak meg sem fordult.

— A munka nagy részét te már elvégezted helyettem.

Benedek közelebb lépett.

— Azt hiszed, csak mert idehoztad Alcázart, most mindenható lettél?

— Nem — felelte Eszter nyugodtan. — Azt hiszem, attól lettem erős, hogy elmentem tőled.

Benedek állkapcsa megfeszült.

— Semmit sem változtál. Ugyanaz a hisztérika vagy. Ugyanaz a kisebbségi érzésekkel teli nő.

Eszter ekkor végre szembefordult vele.

— Te pedig még mindig összekevered a kegyetlenséget az őszinteséggel.