A lakodalom tűzijátékkal, zenével és pezsgőspoharakkal sürgő-forgó pincérekkel indult. A fények kigyúltak, a zenészek rákezdtek, a vendégek pedig úgy viselkedtek, mintha az imént nem egy feszültségtől vibráló szertartást láttak volna, hanem a boldogság tökéletes színjátékát.

Eszter egy pillanatra azt hitte, a legnehezebb részen már túl van.

Tévedett.

Vacsora közben Mária asszony odalépett az asztalukhoz. A hangja mézédes volt, de a kedvesség mögött ott lapult az a hideg, amelyet Eszter túl jól ismert.

— Eszter, a húgod szeretné, ha mondanál egy pohárköszöntőt.

Eszter villája megállt félúton a tányérja felé.

— Pohárköszöntőt?

— Igen — felelte az anyja, mintha a kérés a világ legtermészetesebb dolga volna. — Valami rövidet. Meghatót. Olyasmit, ami megmutatja, mennyire összetart a családunk.

Eszter a főasztal felé nézett.

Lilla ott ült a virágok és gyertyák között, és apró, diadalmas mosollyal figyelte őt.

Benedek gondosan kerülte a tekintetét.

Márk hátradőlt a székén.

— Milyen kényelmes megoldás — jegyezte meg halkan.

Mária asszony mosolya abban a pillanatban jéggé dermedt.

— Ez családi ügy, uram.

— Akkor bizonyára Eszter is úgy fog dönteni, ahogy neki helyesnek tűnik — mondta Márk nyugodtan.

Eszter tekintete az anyjáról Lillára vándorolt.

És akkor mindent megértett.

Ez nem kérés volt.

Csapda.

Azt akarták, hogy álljon ki háromszáz vendég elé, és áldását adja az árulásukra. Azt akarták, hogy a fájdalmából bizonyítékot gyártsanak a saját ártatlanságukra. Ha visszautasítja, irigynek fogják tartani. Ha sírva fakad, sajnálkoznak majd rajta. Ha gratulál, akkor ők győznek.

Eszter lassan a szalvétához emelte a kezét, és megtörölte az ajkát.

— Rendben — mondta.

Az anyja pislogott egyet.

— Rendben?

— Igen. Mondok pohárköszöntőt.

Néhány perccel később a zenekar elhallgatott. A ceremóniamester ünnepélyes mozdulattal Eszter kezébe adta a mikrofont.

Lilla a lágy fények koszorújában ragyogott, mint egy gondosan beállított festmény. Benedek mellette feszültnek látszott, mintha a nyakkendője hirtelen túl szoros lett volna.

Eszter kilépett a tánctér közepére.

A vendégek udvariasan tapsoltak. Eszter megvárta, amíg a zsongás elül, és a terem csendbe borul.

Aztán elmosolyodott.

— Amikor megkaptam a meghívót erre az esküvőre — kezdte nyugodtan —, bevallom, meglepődtem.

A teremben halk nevetés hullámzott végig.

Lilla mosolya elégedettebb lett. Azt hitte, Eszter végre beáll a szerepbe, amelyet neki szántak.

Eszter azonban folytatta.

— Nem azért, mert a húgom férjhez megy. Lillának mindig is különleges érzéke volt ahhoz, hogy megszerezzen olyan dolgokat, amelyek valaha az enyémek voltak.

A nevetés egyetlen pillanat alatt elhalt.

Mária asszony mozdulatlanná dermedt.

Benedek a tányérjára meredt.

Eszter szíve vadul vert, olyan erővel, mintha ki akarna törni a mellkasából. A hangja mégis egyenletes maradt.

— Gyerekkorunkban elvette a ruháimat, a parfümjeimet, a titkaimat. Néha engedéllyel, többnyire anélkül. Sokáig azt hittem, talán ilyenek a húgok. Követik az embert. Utánozzák. Elveszik, ami tetszik nekik.

Lilla arca a fátyol alatt mélyvörösre váltott.