Eszter ránézett.

Benedeknek volt képe úgy mosolyogni, mintha szívességet tett volna neki, mintha visszaadta volna a méltóságát azzal, hogy nyilvánosan lecserélte valaki másra.

— Semmiféle neheztelés — erősítette meg Eszter. — Csak tisztánlátás.

Márk szája sarka alig észrevehetően megrándult.

Mielőtt Benedek válaszolhatott volna, üzletemberek kisebb csoportja közeledett hozzájuk, akik láthatóan alig várták, hogy üdvözölhessék Márkot. A beszélgetés iránya azonnal megváltozott. Azok a férfiak, akik a korábbi családi eseményeken szinte keresztülnéztek Eszteren, most fejet hajtottak előtte, mintha ő maga lenne az ajtó, amely mögött vagyon és befolyás rejtőzik.

— Alcázar úr, nem is sejtettük, hogy bejáratos a Salgado családhoz.

— Eszterrel közel kerültünk egymáshoz — mondta Márk.

A „közel kerültünk” kifejezés gyorsabban futott végig az udvaron, mint a pezsgő.

Lilla meghallotta.

Benedek is.

És Mária asszony sem maradt le róla.

Mária asszony tekintetében Eszter szinte hallani vélte a lázasan kattogó számológépet.

A szertartás akkor vette kezdetét, amikor a nap már lejjebb csúszott az ég peremén, és a birtok fölött aranyba hajló alkony terült szét.

Eszter a második sorban kapott helyet. Pontosan ott, ahová az anyja ültette: egy üres szék mellé, amelynek nyilvánvalóan az lett volna a szerepe, hogy mindenki számára láthatóvá tegye az ő magányát.

Márk azonban úgy foglalta el azt a széket, mintha mindig is neki tartották volna fenn. Nem egyszerűen leült. Birtokba vette a helyet, mint egy trónt.

Amikor Lilla elindult az oltár felé, a vendégek szinte egyszerre fordultak utána. Mindenki mosolyt, meghatottságot és csodálatot igyekezett mutatni. Csakhogy a pillantások jelentős része újra meg újra visszasiklott Eszterre.

Lilla ezt észrevette.

A mosolya ettől még feszesebbé vált.

Az oltárnál Benedek olyan zavartnak tűnt, mintha nem egészen értené, hogyan került oda. Időről időre Márk felé pillantott, aki mozdulatlan nyugalommal figyelte az eseményeket, mintha nem egy esküvőn ülne, hanem egy tárgyalóteremben, ahol már előre ismeri az ítéletet.

Amikor a pap feltette a kérdést, van-e bárkinek kifogása a házasság ellen, Eszter érezte, hogy teste minden izma megfeszül.

Nem készült megszólalni.

Nem azért jött, hogy könyörögjön.

Nem azért, hogy botrányt csináljon.

És még csak azért sem, hogy tönkretegye az esküvőt.

Mégis, egyetlen őrült, vakmerő másodperc erejéig elképzelte, mi történne, ha most felállna, és egyszerűen kimondaná az igazságot. Azt, hogy Lilla belesétált a nővére kapcsolatának kellős közepébe. Hogy Benedek úgy mérlegelte a nőket, mint egy üzleti befektetést: melyik mutat jobban, melyik hoz több hasznot, melyik nyit több ajtót. És hogy az anyja azt kérte a megsebzett lányától, vérző szívvel is maradjon csendben, mert a család jó híre fontosabb a fájdalmánál.

Eszter végül ülve maradt.

A szertartás ment tovább.

Lilla és Benedek kimondták az igent a rózsaszínbe és aranyba borult ég alatt, és mire a pap befejezte a szavait, hivatalosan is férj és feleség lettek.

A taps szinte fülsiketítően zúgott fel.