Mert Eszter nem úgy nézett ki, mint akit legyőztek.

Úgy nézett ki, mint akit lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

Aztán Márk Alcázar is kiszállt az autóból mögötte.

Az udvar légköre egyetlen pillanat alatt megváltozott.

Finoman történt, mégis félreérthetetlenül.

A férfiak kihúzták magukat. A nők nemcsak a fejüket, hanem az egész testüket feléjük fordították. Egy pincér majdnem elejtette a tálcáját. Valahol a szökőkút közelében Benedek apja félbehagyott egy mondatot.

Márk Eszter mellé lépett, és felajánlotta a karját.

Eszter elfogadta.

A suttogás hitetlen morajjá duzzadt.

— Ez most…?

— Márk Alcázar?

— Eszterrel?

— Ez lehetetlen.

Eszter érezte, ahogy Márk tenyere finoman rásimul a kezére, amely a férfi karján pihent.

— Lélegezzen — mormolta Márk.

— Lélegzem.

— El fogja törni a karomat.

Eszter lazított a szorításán.

— Bocsánat.

— Ugyan. Ez volt a hét legőszintébb üdvözlése.

Eszternek ettől kis híján mosolyra húzódott a szája.

Egymás mellett átsétáltak az udvaron.

Mária asszony sietve indult feléjük, a nyakában lévő gyöngysor aprón remegett minden lépésénél.

— Eszter — mondta, miközben a lánya arca mellé csókolt a levegőbe. — Eljöttél.

— Te kérted.

Az anyja pillantása Márkra ugrott.

— És hoztál magaddal…?

Eszter kivárta a kellő pillanatot. Pontosan annyit, amennyi ehhez a mondathoz kellett.

— A kísérőmet. Márk Alcázart.

Márk enyhén meghajtotta a fejét.

— Mária asszony.

Az anyja arca ideges örömtől kipirult.

— Alcázar úr, micsoda megtiszteltetés. Nem is tudtuk, hogy kapcsolatban áll a családunkkal.

— Esztert ismerem — felelte Márk.

Teljesen nyugodtan mondta.

Mégis úgy hangzott, mint egy pofon.

Mária asszony kényszeredett mosolyt préselt az arcára.

— Természetesen. Nos, legyen üdvözölve nálunk.

Az udvar túloldalán, a kőlépcső tetején megjelent Lilla.

A menyasszony.

Fehér csipkeruha volt rajta, hosszú fátyol húzódott mögötte uszályként, az arcán pedig annak az embernek a kifejezése ült, aki hozzászokott, hogy bárhová lép be, ott ő kerül a figyelem középpontjába.

Egészen addig, amíg meg nem látta Esztert.

Lilla arca egyetlen pillanatra teljesen megkeményedett.

Aztán a tekintete Márkra siklott.

A tökéletes menyasszonyi mosoly megremegett.

Benedek ott állt mellette, méretre szabott fekete szmokingban. Követte Lilla pillantását, meglátta Esztert, és enyhén összeráncolta a homlokát.

Aztán felismerte Márkot.

Az arca előbb foltos lett, majd elsápadt.

Eszter csendes elégtétellel figyelte.

Benedek túl gyorsan indult lefelé a lépcsőn, szinte magával húzva Lillát.

— Eszter — mondta, és igyekezett melegséget csempészni a hangjába. — Mégis eljöttél.

— Meghívtak.

Benedek tekintete újra meg újra idegesen Márkra rebbent.

— Alcázar úr. Nem tudtam, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével.

— Igen — válaszolta Márk. — El tudom képzelni.

Lilla gyorsabban összeszedte magát, mint Benedek. Közelebb lépett, hogy arcon csókolja Esztert. Rózsa és diadal illata áradt belőle.

— Nővérem — mondta halkan. — Másképp nézel ki.

Eszter elmosolyodott.

— Te is. A fehér merész választás.

Lilla szeme összeszűkült.

Benedek megköszörülte a torkát.

— Nos, örülünk, hogy itt vagy. Tényleg. Nekünk nagyon fontos, hogy ne maradjon köztünk semmiféle neheztelés.