Odabent egy ezüstkeretes szemüveget viselő tervező fogadta, akinek olyan pontos, hűvös mozdulatai voltak, mint egy sebésznek. Méretet vett róla, de egyszer sem nézett rá ítélkezően. Nem ráncolta a homlokát a dereka láttán, nem javasolta, hogy takarja el a karját. Csupán ennyit kérdezett:

— Mit szeretne, mit érezzenek az emberek, amikor belép?

Eszternek nem volt válasza.

A tervező elmosolyodott.

— Akkor innen indulunk.

Két próba kellett hozzá.

A ruha mély smaragdzöld szaténból készült. Finoman hangsúlyozta a derekát, lágyan omlott végig a csípőjén, a kivágása kiemelte a vállát, az ujjai pedig úgy mozdultak, mint sötét, könnyű árnyékok. Amikor Eszter megpillantotta magát a tükörben, nem ismerte fel azt a nőt, akit Benedek félredobott.

Valaki mást látott.

Valakit, aki magasabbra nőtt a saját fájdalmánál.

Valakit, akinek a szenvedése is drágának tűnt.

Valakit, aki veszélyessé vált.

Az esküvő reggelén Mária asszony hatszor hívta.

Az első öt hívást Eszter figyelmen kívül hagyta. A hatodiknál felvette.

— Eszter, jössz? — kérdezte az anyja követelő hangon. — A húgod ideges. Kérlek, ne rendezz jelenetet az ő napján.

— Neked is jó reggelt, anya.

— Ne kezdd. Csak tudnom kell, szóljak-e a fotósoknak, hogy kerüljék az üres székeket.

Eszter a tükörbe nézett, miközben a sminkes az utolsó réteg rúzst vitte fel az ajkára.

— Ott leszek.

Az anyja megkönnyebbülten sóhajtott.

— Helyes. Kérlek, vegyél fel valami tisztességeset. Semmi túl sötétet. És ne nézz ki szerencsétlennek. Az emberek még azt hiszik, hogy mindig érdekel.

Eszter elmosolyodott.

— Igyekszem.

Azzal bontotta a vonalat.

A Balaton-felvidéki birtok úgy festett, mintha egy fényes magazin oldalairól emelték volna át a valóságba. Kőívek keretezték az udvart, a balkonokról bougainvilleák omlottak alá, hatalmas fák alatt hosszú fehér asztalok sorakoztak, és a szabad ég alatt kristálycsillárok lógtak, mintha még a természetet is szerződtették volna erre az eseményre.

A vendégek tervezői öltönyökben és selyemruhákban érkeztek, ajándékokat és pletykákat hozva nagyjából azonos mennyiségben.

Eszter pontosan fél hatkor érkezett.

Nem korábban.

Nem később.

Éppen akkor, amikor a vendégek már összegyűltek a belső udvarban a szertartás előtti koktélra.

A fekete autó hangtalan eleganciával állt meg a bejárat előtt.

A sofőr kinyitotta az ajtót.

Eszter szállt ki elsőként.

Egy másodpercig senki sem figyelt fel rá.

Aztán egy nő megfordult.

Utána egy másik.

Majd elindult a suttogás.

Eszter lassan haladt előre, és a smaragdzöld szatén felfogta a naplemente aranyló fényét. A haját hátrafogták, így az arca teljesen szabadon látszott. A fülében azok a gyémántok csillogtak, amelyeket Márk ékszerésze adott kölcsön neki; apró, fényes bosszúknak tűntek.

Eszter nem sütötte le a szemét.

Nem sietett.

És nem mosolygott csak azért, hogy mások kényelmesebben érezzék magukat.

Az udvar szélén az unokatestvére, Nóra megdermedt, pezsgőspohárral a szája előtt.

— Eszter? — suttogta.

Ezután Mária asszony pillantotta meg.

Az anyja arcán olyan gyorsan váltotta egymást három érzelem, hogy Eszter majdnem felnevetett: megkönnyebbülés, döbbenet, majd bosszúság.