— Meghívtak az esküvőre — szólalt meg végül.

— Sejtettem.

— A húgom és a volt vőlegényem esküvőjére — mondta keserű félmosollyal. — Anyám szerint el kell mennem. Hogy az emberek ne pletykáljanak.

— Az emberek így is pletykálni fognak.

— Én is valami ilyesmire jutottam.

— Akkor adjon nekik olyasmit, amiről valóban érdemes beszélniük.

Eszter felnézett rá.

Márk hátradőlt a székében.

— Menjen el.

Eszter halkan felnevetett.

— Hogy végignézzem, ahogy tűzijáték alatt csókolóznak?

— Nem. Hogy emlékeztesse őket arra, hogy túlélte.

— Szépen hangzik. Költőien. A valóságban viszont egyedül fogok ülni, miközben a nagynénik a testemről suttognak, a húgom pedig úgy tesz, mintha győzött volna.

— Akkor ne menjen egyedül.

Eszter ujjai erősebben záródtak a pohár köré.

Márk aznap este először elmosolyodott. A mosoly alig látszott, mégis veszélyes volt, és teljesen váratlan.

— Vigyen magával engem.

A mondat megállt közöttük a levegőben.

Eszter döbbenten nézett rá.

— Tessék?

— Kísérőként — mondta Márk.

— De hiszen nem is ismer.

— Eleget tudok.

— Nem. Ön csak annyit tud, hogy egy részeg idióta megsértett, és hogy a vőlegényem a húgom miatt hagyott el.

— Azt is tudom, hogy nem könyörgött neki. Felállt, és elment.

Eszter megdermedt.

Márk a meghívóra mutatott. Nem rá, hanem arra a papírra, amely úgy feküdt az asztalon, mint egy elegánsan becsomagolt sértés.

— Az olyan emberek, mint Benedek, mások szégyenére építenek. Sebet ejtenek, aztán arra számítanak, hogy az áldozat eltakarja a vérzést, nehogy bárki kényelmetlenül érezze magát. Menjen el arra az esküvőre. Hadd lássák, hogy annyira már összeszedte magát, hogy egyenesen álljon előttük.

Eszter legszívesebben legyintett volna.

Abszurd volt.

Túl színpadias.

Őrültség.

Csakhogy a józan esze cserbenhagyta.

Elképzelte, ahogy Lilla hibátlan mosolya megreped. Látta maga előtt Benedek magabiztos arcát elszíntelenedni. Elképzelte az anyját, amint görcsösen a gyöngysorához kap, amikor Márk Alcázar előrelép, és odaáll a lánya mellé — ahhoz a lányhoz, akinek azt tanácsolta, legyen erős, és hallgasson.

Ennek nem lett volna szabad csábítania.

Mégis csábította.

— Miért tenne ilyet? — kérdezte.

Márk szemében valami sötét, majdnem személyes villanás futott át.

— Mert Benedeknek ideje megtanulnia, hogy olyan házak ajtaján engedték be, amelyekhez semmi joga.

Eszter figyelmesen fürkészte az arcát.

— Tehát róla szól.

— Részben.

— És a másik rész?

Márk hosszú ideig nézte, mielőtt válaszolt volna.

— Nem szeretem, amikor a kegyetlenséget kifinomultságnak álcázzák.

Az esküvőt három héttel később tartották meg.

Ez idő alatt Eszter rájött, hogy a Márk Alcázarról keringő történetek egyáltalán nem voltak túlzóak. Sőt. A valóság még lenyűgözőbbnek bizonyult, mint a pletykák.

A következő pénteken Márk autót küldött érte. Nem volt benne virág, sem flörtölő utalás, csak egy fekete tintával írt üzenet.

„Szüksége lesz valamire, ami méltó egy emlékezetes belépőhöz. Nem azért, mert ők megérdemlik. Hanem azért, mert ön igen.”

Az autó egy zárt rózsadombi szalonhoz vitte.

Eszter az ajtó előtt majdnem visszafordult.