— Kisasszony, elnézését kérem. Túl messzire mentem.

Eszter hosszasan nézett rá.

Egy évvel korábban talán lesütötte volna a szemét. Talán gyorsan elfogadta volna a bocsánatkérést, csak hogy véget vessen a kínos helyzetnek. De aznap este már annyi minden tört el benne, hogy a törmelék végül élesre csiszolódott.

Felemelte az állát.

— Nem egyszerűen túl messzire ment — mondta. — Megmutatta, milyen ember valójában.

A férfi összerezzent, mintha valóban ütést kapott volna.

Márk szája sarkában alig észrevehető mozdulat jelent meg, de Eszternek úgy tűnt, mintha a férfi tekintetében egy pillanatra jóváhagyás villanna.

— Tűnjön el — mondta Márk.

A kék öltönyös olyan gyorsan hátrált el, hogy kis híján fellökött egy pincért.

Márk csak ezután fordult Eszterhez.

— Jól van?

Eszter halkan, hang nélkül felnevetett.

— Voltak már ennél kellemesebb keddjeim is.

Márk pillantása az asztalon heverő törtfehér esküvői meghívóra siklott, amely ott feküdt az érintetlen mezcal mellett. Az arany betűk tompán csillantak meg a bár meleg fényében.

Elolvasta a neveket.

Valami megváltozott az arcán.

— Ön Eszter Salgado.

Eszter megfeszült.

— Ismerjük egymást?

— Nem — felelte Márk kis szünet után. — De Benedek Ledesmát ismerem.

Persze, hogy ismerte.

Benedeket most már minden „fontos” ember ismerte a városban. Hiszen pontosan ezért szabadult meg Esztertől is, mintha egy régi, divatjamúlt kabát lett volna.

Eszter a meghívóért nyúlt, és összecsukta.

— Akkor gratulálok. Ismeri annak a nőnek a leendő férjét, aki elfoglalta a helyemet.

Márk nem mosolygott.

— A karrieristákat messziről felismerem — mondta. — Benedek Ledesma pedig évek óta mások létráin kapaszkodik felfelé.

A mondat különösen hatott.

Nem azért, mert Eszter úgy érezte, a férfi megvédi. Inkább azért, mert Márk úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha puszta tényt közölne, nem véleményt.

Eszter végre belekortyolt az italába. A mezcal kellemesen égette végig a torkát.

— Miért mondja ezt nekem?

— Mert úgy néz ki, mint valaki, akivel egészen középszerű emberek elhitették, hogy semmit sem ér.

Eszter lélegzete elakadt.

Egy pillanatra gyűlölte ezt az idegent, amiért ilyen könnyedén átlátott rajta.

Még jobban gyűlölte azonban saját magát, amiért ettől sírhatnékja támadt.

— Nem vagyok semmit érő ember — mondta keményen.

— Természetesen nem — válaszolta Márk.

A szemközti székre mutatott.

— Megengedi?

Eszter majdnem nemet mondott. Az este addigra már épp elég megaláztatást hozott. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy befolyásos idegen a fájdalmát szórakoztató látványosságnak tekintse.

Csakhogy Márk arcán nem látott szánalmat.

Csak figyelmet.

— Üljön le — mondta végül.

Márk helyet foglalt.

Egy ideig egyikük sem szólt. A bár lassan visszanyerte megszokott zsongását, bár az emberek továbbra is lopva az asztaluk felé pillantgattak.

Márk nem rendelt semmit. Csak ült vele szemben, olyan nyugalommal, mintha a világ minden ügye várhatna addig, amíg ezt a beszélgetést be nem fejezi.

Eszter, aki az elmúlt hónapokban szinte láthatatlannak érezte magát, hirtelen rájött, hogy már nem akar elbújni.