„Eszter, kérlek, gyere el. Ha nem jelensz meg, az emberek beszélni fognak. Ráadásul, kislányom, ideje lenne már továbblépned.”

Aznap éjjel Eszter kilépett a lakásából, anélkül hogy tudta volna, merre indul. Végül egy elegáns, belvárosi luxushotel bárjában kötött ki. Egyszerű fekete ruha volt rajta, a szeme tele könnyel, amelyeket makacsul nem engedett kicsordulni.

Mezcalt rendelt.

Még bele sem kortyolt, amikor egy kék öltönyös férfi megállt az asztala mellett.

— Hé, baba, nem ülnél át máshová? — kérdezte gúnyos félmosollyal. — Erre az asztalra fontos embereknek van szükségem. Oda leülhetsz a sarokba, ott nem leszel útban.

Eszter felnézett rá.

— Én érkeztem előbb.

A férfi felnevetett.

— Jaj, csak ne kezdjük a drámát. Ilyen idomokkal amúgy is több helyet foglalsz a kelleténél, nem gondolod?

Eszter úgy érezte, mintha a körülötte lévő világ hirtelen megmerevedne.

Megint Benedeket hallotta.

Megint Lillát látta.

Megint az anyja hangja szólalt meg valahonnan a múltból.

Minden megaláztatás, amelyet addig csendben lenyelt, egyszerre tért vissza hozzá, csak most egy idegen férfi szájából.

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, egy hang szólalt meg a férfi mögül.

— Kérjen bocsánatot.

A hang halk volt. Nyugodt. És olyan végleges, mintha ítéletet hirdettek volna.

A kék öltönyös férfi ingerülten fordult hátra, de amint meglátta, ki áll mögötte, az arca egy pillanat alatt elsápadt.

Második rész

A férfi a kék öltönyben egyetlen pillantást vetett arra, aki mögötte állt, és mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni.

Eszter ezt azonnal észrevette.

Az előbbi öntelt mosoly nyomtalanul eltűnt az arcáról. A válla lejjebb ereszkedett. A kezében tartott pohár remegni kezdett, a benne lévő jégkockák halkan, panaszosan koccantak az üveg falához.

— Uram… — suttogta.

A mögötte álló férfi magas volt, széles vállú, és teljesen mozdulatlan. Sötétszürke öltönyt viselt, nyitott gallérú inget, nyakkendő nélkül, mégis úgy festett, mintha az elegancia nem ruhadarabokból állna, hanem egyszerűen engedelmeskedne neki. Fekete hajába a halántékánál némi ezüst vegyült. A tekintete hideg volt, éles és megfejthetetlen.

De nem a megjelenése rémítette meg a kék öltönyös férfit.

Hanem a neve.

Mert a budapesti elit köreiben mindenki pontosan tudta, kicsoda Márk Alcázar.

Az az ember, akiről befektetők suttogtak zárt ajtók mögött. Az az ember, akit politikusok két kézzel igyekeztek üdvözölni. Az az ember, akit üzletemberek rettegtek megbántani, mert képes volt egyetlen telefonhívással romba dönteni egy céget úgy, hogy közben még a hangját sem emelte fel.

Márk nem ismételte meg a felszólítást.

Csak nézte a férfit, és várt.

A kék öltönyös nehezen nyelt egyet.

— Én… én nem tudtam, hogy a hölgy önnel van.

— Nincs velem — vágta rá Márk.

Ettől a mondattól a csönd még súlyosabbá vált.

Eszter érezte, ahogy a pultos megdermed. A közeli asztaloknál a beszélgetések bizonytalan suttogássá halkultak.

Márk tett egy lépést előre.

— Azt mondtam, kérjen bocsánatot.

A férfi Eszter felé fordult. A homlokán hirtelen megjelent verejték csillogott.