A megnyitó ünnepséget ugyanannál a rózsakapúnál tartották, ahol egykor Lilla esküvője omlott össze.

Csak most a rózsák vörösek voltak.

Eszter elöl állt egy krémszínű ruhában. Nem menyasszonyi volt, nem szerénykedő, nem bocsánatkérő.

Mellette Dóra állt.

Vagyis Anna Alkászár.

Élve, remegve, Márk kezét szorítva.

Az igazság sokkal sötétebbnek és különösebbnek bizonyult, mint amire bárki számított.

A régi baleset után az egyik korrupt társ, aki részt vett az Alkászár család kifosztásában, elintézte, hogy Annát más név alatt rejtsék el. Attól félt, a lány túl sokat látott, túl sok mindenre emlékezhet. Intézményből intézménybe vitték, zárt helyekről másik zárt helyekre, míg a papírjai lassan eltűntek a bürokrácia szürke árnyékai között.

De túlélte.

Az emlékei csak darabokban tértek vissza.

Egy dal.

Egy kapu.

A bátyja gyerekkori beceneve.

A madarak.

Márk soha nem beszélt nyilvánosan erről az újraegyesülésről. Eszter azonban látta rajta, mit tett vele. A házában sorra nyíltak ki a lezárt szobák. Fényképek jelentek meg a falakon és az asztalokon. A nevetés is visszatért, eleinte ügyetlenül, mintha olyan vendég volna, aki nem biztos benne, hogy szívesen látják.

És Márk, akitől mindenki félt, lassan tanulni kezdte, milyen az, amikor az ember nem zárja magára az ajtót.

Lilla eljött az alapítvány megnyitójára.

Eszter nem számított rá.

A húga egyedül érkezett, egyszerű sötétkék ruhában, smink nélkül. Soványabbnak látszott, törékenyebbnek, halkabbnak, mint régen. A nyilvános szégyen és a személyes következmények hónapjai nyomot hagytak rajta.

Mária nem jött el.

Ez kevésbé fájt, mint Eszter gondolta volna.

Lilla lassan közeledett hozzá.

— Szia.

— Szia.

Hosszú pillanatig ott állt közöttük az egész közös múltjuk.

Lilla az épület felé nézett, ahol fiatal lányok járták be az új tantermeket.

— Elkezdtem önkénteskedni egy jogsegélyszolgálatnál — mondta végül. — Olyan nőknek segítenek, akik pénzügyi bántalmazással kerültek szembe.

Eszter meglepetten fordult felé.

Lilla keserűen elmosolyodott.

— Tudom. Ettől még semmi nem lesz jóvá téve.

— Nem — értett egyet Eszter. — Nem lesz.

— Nem kérem, hogy ma megbocsáss.

— Rendben.

Lilla bólintott. Elfogadta a sebet, és nem próbálta szebbnek hazudni.

Aztán halkan hozzátette:

— Boldognak tűnsz.

Eszter tekintete átsiklott a kert másik oldalára.

Márk Annával állt, és figyelmesen hallgatta, ahogy a húga lelkesen magyarázta az ápolónői képzési programot, amelyet az alapítvány keretében szeretett volna elindítani. Márk arca lágyabb volt, mint Eszter valaha látta.

— Az is vagyok — felelte.

Lilla követte a pillantását.

— Szeret téged.

Eszter szíve csendesen megremegett.

— Ezt még nem mondta.

Lilla ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.

— Úgy néz rád, mint aki kimenekült egy égő házból, és csak a nevedet tudta magával hozni.

Eszter nem válaszolt.

De a mondat ott maradt benne.

Este, amikor a megnyitó véget ért, és a vendégek lassan szétszéledtek, Márk a tóparton találta meg Esztert.

Az ég lilába fordult.

A fű fölött szentjánosbogarak apró fényei villantak.

— Eltűntél — mondta Márk.

— Gondolkodtam.