— Én ismerem.

Márk mozdulatlanná dermedt.

— Az lehetetlen.

— Nem az — remegett meg Eszter hangja. — Dórának hívják.

Mintha a szoba egy pillanatra megbillent volna.

Márk tekintete élessé vált.

— Honnan ismeri?

Eszter nyelt egyet.

— Apám évekkel ezelőtt támogatott egy lányotthont. Dóra ott élt. Nem volt rendes vezetékneve. Nem voltak megbízható iratai. Folyton házakat rajzolt fekete kapukkal és egy tóval.

Márk olyan hirtelen állt fel, hogy a szék hangos csikorgással csúszott hátra.

— Tóval?

Eszter bólintott. A szíve őrülten kalapált.

— És madarakkal — suttogta. — Mindig madarakat rajzolt.

Márk arca megváltozott.

— Anna madarakat rajzolt.

A csend, amely ezután közéjük ereszkedett, nem volt üres.

Élt.

Eszter erősebben markolta az újságkivágást.

— Márk… mi van, ha a húga nem egyszerűen eltűnt?

A férfi hangja tompán szólt.

— Mire gondol?

— Arra, hogy talán valaki elrejtette. Lehet, hogy megszökött, lehet, hogy elvitték. De Dórának… Dórának Anna szeme van.

Márk a tenyerével megtámaszkodott az íróasztalon, mintha a világ hirtelen elveszítette volna a gravitációját.

Tizenkét éven át úgy hordozta magában a húga emlékét, mint egy árnyékot.

Most pedig Eszter kinyitott egy ajtót, amelyet ő már rég véglegesen befalazottnak hitt a gyászával.

Ránézett.

— Hol van most Dóra?

Eszter szemét könnyek lepték el.

— Kikerült az otthonból. Segítettem neki bejutni egy egészségügyi képzésre, ápolónőnek tanul. Néha még beszélünk.

Márk hangja alig volt több suttogásnál.

— Hívja fel.

Eszter elővette a telefonját, és tárcsázott.

Dóra a negyedik csörgés után vette fel, álmos hangon.

— Eszter?

— Dóra — kezdte óvatosan Eszter. — Fel kell tennem neked egy nagyon furcsa kérdést.

Márk mozdulatlanul állt mellette.

Eszter kihangosította a telefont.

— Még mindig rajzolsz madarakat?

A vonal túlsó végén hosszú hallgatás támadt.

Aztán Dóra halkan, gyanakodva kérdezte:

— Ki mondta ezt neked?

Márk lehunyta a szemét.

Eszter suttogva folytatta:

— Emlékszel a bátyádra?

A telefonból csak a lány légzése hallatszott.

Aztán Dóra kimondott egyetlen szót.

Egy nevet.

Nem teljesen úgy, ahogy a világ ismerte.

Inkább úgy, ahogyan egy gyerek emlékezik valakire, akit elveszített.

— Már…

Eszter majdnem elejtette a telefont.

Márk a szája elé kapta a kezét. A szeme fájdalomtól fénylett, olyan nagytól, amelyhez nem létezett megfelelő hang.

Dóra sírni kezdett.

— Azt hittem, csak álmodtam őt — mondta zokogva.

Márk olyan óvatosan vette át Esztertől a telefont, mintha vékony üvegből készült volna.

— Anna?

A hangszóróból elfojtott zokogás tört fel.

És Budapest legrettegettebb embere térdre ereszkedett.

8. rész — Az esküvő, amely végül nem a bosszúról szólt

Hat hónappal később Eszter ismét Balatonfüreden állt.

Csakhogy ezúttal nem voltak ellopott eskük.

Nem volt hamis vőlegény.

Nem volt anya, aki megmondta volna, mit vehet fel.

A fényűző tóparti villa időközben gazdát cserélt, miután Benedek vagyonát zárolták. A társasági újságírók majdnem félrenyelték a kávéjukat, amikor kiderült: Márk csendben megvásárolta az ingatlant, majd a birtok egy jelentős részét olyan alapítványnak adta át, amely gyermekotthonból kikerülő fiatal nőket támogatott.