— Veszélyes szokás.

— Ezt pont te mondod?

Márk mellé állt.

Egy ideig egyikük sem szólt. Csak nézték a vizet, amely sötéten ringott előttük.

Aztán Eszter megszólalt:

— Amikor az esküvő előtt felhívtalak, te már tudtad, hogy Benedek bűnös?

— Igen.

— Felhasználtál engem?

Márk nem válaszolt azonnal.

Eszter ezért tisztelte őt.

Végül a férfi csendesen megszólalt:

— Eleinte azt gondoltam, ha az esküvőn leplezzük le, akkor olyan nyilvánosan omlik össze a hírneve, hogy többé senki sem tudja megvédeni.

Eszter mellkasát szorítás járta át.

— És én?

Márk ránézett.

— Maga volt az a változó, amellyel nem számoltam.

Eszter felé fordult.

— Ez nem válasz.

— Nem — mondta Márk. — Ez beismerés.

A szél megemelte Eszter haját.

Márk közelebb lépett. Arcán már nyoma sem volt annak a hideg, uralkodó fölénynek, amely egykor reszketésre késztette az embereket.

— Bosszúval kezdtem — mondta. — Maga igazsággá változtatta. Aztán megtalálta a húgomat, és visszaadott nekem valamit, amiben már régen nem mertem hinni.

Eszter szeme megtelt könnyel.

— Maga túlságosan drámai ahhoz képest, hogy mindig a hatékonyságot emlegeti.

Márk szája sarkában halvány mosoly jelent meg.

— Rossz hatással volt rám valaki.

Eszter felnevetett, és ez a nevetés feloldotta az utolsó feszültséget is közöttük.

Márk a zakója belső zsebébe nyúlt.

Eszter azonnal megfeszült.

— Márk…

A férfi megállt.

Aztán nem gyűrűt vett elő, hanem egy kicsire hajtogatott iratot.

— Tudom — mondta gyengéden. — Túl korai. Túl közhelyes. Túl kiszámítható lenne.

Eszter zavartan nézett rá.

Márk átnyújtotta a papírt.

Tulajdoni okirat volt.

Eszter értetlenül olvasta az első sorokat.

Aztán elakadt a lélegzete.

Az alapítvány az ő nevére került.

Nem Márkéra.

Az övére.

— Márk…

— Egyszer azt mondta egy egész teremnyi ember előtt, hogy soha többé nem ül mérgezett asztalhoz — mondta a férfi. — Én pedig építettem magának egy újat.

A könnyek olyan hirtelen törtek elő Eszter szeméből, hogy nem is volt ideje visszatartani őket.

— Ez túl sok.

— Nem. Ez még csak a kezdet.

Eszter a papírra nézett, aztán vissza rá.

— És maga mit kap cserébe?

Márk tekintete szilárdan tartotta az övét.

— A kiváltságot, hogy láthatom, amint olyan nővé válik, akit többé senki nem tud elnyomni, elhallgattatni vagy kicsire zsugorítani.

A tó képe elmosódott Eszter előtt.

Egy lépést tett Márk felé, a férfi pedig magához ölelte. Úgy tartotta, mint aki végre megengedi magának, hogy a szívéhez szorítsa azt, amiről túl sokáig félt bevallani, hogy szüksége van rá.

Ekkor a terasz felől egy hangos kiáltás szakította félbe őket:

— Most már csókold meg végre!

Mindketten odafordultak.

Anna állt a teraszon, szélesen mosolyogva, körülötte néhány lánnyal az alapítványból. Réka is ott volt, és teljes lelkesedéssel tapsolt.

Eszter könnyeken át nevetett fel.

Márk kissé árulástól sújtott arccal nézett a húgára.

— A húgom elviselhetetlenné vált.

— A húgod — felelte Eszter. — Ez elkerülhetetlen volt.

Márk újra felé fordult.

Ezúttal nem szavakkal kért engedélyt.

A tekintetével kérdezett.

Eszter lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta.

Ez a csók nem bosszú volt.