És Eszterből valahogyan az a nő lett, akit mindenki látni akart a vacsoraasztalánál.

Az irónia undorító volt.

Ugyanazok az emberek, akik korábban sajnálkozó pillantásokkal mérték végig, most az eleganciáját dicsérték. Az unokatestvérek, akik hónapokig nem vették fel a telefonját, szívecskékkel teli üzeneteket küldtek. Még Mária is hosszú hangüzeneteket hagyott neki a „családi gyógyulásról”.

Eszter senkinek sem válaszolt.

Márk viszont soha nem sürgette.

Nem kérdezett többet, mint amennyire szükség volt.

Egyszerűen csak megjelent, amikor Eszternek levegőre volt szüksége.

Egy vacsora.

Egy séta.

Egy autózás az éjszakai Budapesten, éjfél után.

Nem érintette meg, ha Eszter nem kezdeményezte. Nem követelt semmit. Nem diadalmaskodott önelégülten a történtek felett.

Ez sokkal jobban kibillentette Esztert, mint bármilyen arrogancia tette volna.

Egy esős éjszakán, amikor a víz végigcsorgott a dolgozószoba ablakain, Eszter rajtakapta Márkot, amint egy régi újságkivágást bámul.

Márk megpróbálta elrejteni.

Eszter megállt az ajtóban.

— Ne tegye.

Hosszú csend következett.

Aztán Márk odanyújtotta neki a megsárgult papírt.

A cikk tizenkét évvel korábbról származott.

A cím nagy, fekete betűkkel állt rajta:

„ÜZLETEMBER ÉS FELESÉGE GYANÚS AUTÓBALESETBEN MEGHALT; KISKORÚ LÁNYUK TÚLÉLTE”

Eszter elolvasta a családnevet.

Alkászár.

Felnézett.

— A szülei?

Márk biccentett.

— És a lány?

— A húgom. Anna.

Eszter fürkészve nézte az arcát.

— Magának van húga?

— Volt.

Ez az egyetlen szó megváltoztatta a szoba levegőjét.

Márk az ablak felé fordult, amely mögött szakadatlanul verte az üveget az eső.

— Túlélte a balesetet. De azt, ami utána következett, már nem. Azok az emberek, akikben apám megbízott, széthordták a céget, a házat, a számlákat. Mosolyogtak a temetésen, és közben loptak, amíg mi még vértől áztunk.

Eszter mellkasában fájdalmasan összeszorult valami.

— Huszonkét éves voltam — folytatta Márk. — Anna tizenöt. Kemény lettem, mert az emberek soha nem féltek mások gyászától. Csak a következményektől.

— Mi történt vele?

Márk állkapcsa megfeszült.

— Hat hónappal később eltűnt.

Eszter szinte suttogott.

— Eltűnt?

— Hagyott egy levelet. Azt írta, nem tud tovább élni apánk háborújának romjai között. Évekig kerestem. Semmi nyom.

Amióta ismerte, Eszter most először látta Márk Alkászárt nem fenyegetőnek, hanem kísértetektől gyötört embernek.

Közelebb lépett hozzá.

— Sajnálom.

Márk keserűen elmosolyodott.

— Ezt általában óvatosan mondják nekem. Mintha az együttérzés fegyver volna, amit bármikor ellenük fordíthatok.

— Én nem vagyok „általában”.

— Nem — mondta Márk halkan. — Maga valóban nem az.

Az eső még hevesebben verte az ablakot.

Eszter újra a kivágásra nézett.

Ekkor a tekintete megakadt a fotó egyik sarkában.

Egy kislány állt ott a kamasz Anna mellett egy jótékonysági rendezvényen.

Sötét fürtök.

Tágra nyílt szemek.

Ismerős arc.

Eszter lélegzete elakadt.

— Márk.

A férfi ránézett.

Eszter a képen látható gyermekre mutatott.

— Ki ez?

Márk összevonta a szemöldökét.

— Nem tudom. Valamelyik alapítványos gyerek lehetett.

Eszter ujjai jéghideggé váltak.