A vendégek között kitört a zaj.

Lilla egy székre rogyott, és zokogott. Mária azonnal hozzá sietett, de Eszter a helyén maradt.

Életében először nem rohant megvigasztalni azokat, akik előbb megélezték a kést, aztán panaszkodtak a vérre.

Amikor Benedeket elvezették, még egyszer hátrafordult.

Nem Lillára nézett.

Hanem Márkra.

— Ezt még megbánod — vetette oda.

Márk arca változatlan maradt.

— Kétlem, hogy egyáltalán emlékezni fogok rá.

Így tűnt el Benedek Ledesma, az év aranyvőlegénye, bilincsben a kapu mögött, mielőtt akár egyszer is kimondhatta volna: „Igen.”

Eszter a széthullott virágív alatt állt, megdöbbent rokonok, suttogó vendégek és összetört illúziók között.

Győzelmet kellett volna éreznie.

De nem érzett mást, csak ürességet.

Lilla esküvője romba dőlt.

Benedek lelepleződött.

A családja kegyetlensége mindenki előtt láthatóvá vált.

A fájdalom azonban nem tűnt el belőle.

Márk odalépett mellé.

— Jól csinálta — mondta.

Eszter az üresen maradt folyosót nézte.

— Nem. Csak jól túléltem. A kettő nem ugyanaz.

6. rész — A húg, aki az ő életét akarta, most kegyelemért könyörgött

A bálterem teljes pompájában várta az ünneplést.

A kristálycsillárok aranyszegélyű tányérok, pezsgőpiramidok és egy olyan magas torta fölött ragyogtak, amelyhez kis túlzással építési engedély kellett volna. A főasztal mögött fehér rózsákból kirakott „L” és „B” betűk díszelegtek.

Most az egész terem úgy hatott, mint egy múzeum, amely egy meg nem történt jövő emlékeit őrzi.

A vendégek kisebb csoportokba verődve sugdolóztak. Néhányan távoztak. Mások maradtak, mert a botrány erősebb lánc, mint bármilyen illemszabály.

Eszter a tóra néző teraszon állt, és próbálta visszaszerezni a lélegzetét.

A szél finoman megmozdította piros ruhája szegélyét.

Lépések hallatszottak mögötte.

Nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja, Lilla az.

— Eszter.

A húga hangja rekedt volt, megtört.

Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán megfordult.

Lilla levette a fátylát. A szempillaspirál fekete csíkokban folyt végig az arcán. A tökéletes menyasszonyi ragyogás nélkül sokkal fiatalabbnak látszott. Kisebbnek. Majdnem olyannak, mint az a kislány, aki viharos éjszakákon régen Eszter ágyába menekült.

Majdnem.

— Mit akarsz? — kérdezte Eszter.

Lilla idegesen tördelte az ujjait.

— Nem tudtam az ügyleteiről.

— Ezt elhiszem.

Megkönnyebbülés villant át Lilla arcán.

Eszter azonban folytatta:

— De az árulásról tudtál.

Lilla összerezzent.

— Ostoba voltam.

— Kegyetlen voltál.

— Szerettem őt.

— Nem — vágta rá Eszter. — Győzni szerettél.

Lilla könnyei még gyorsabban peregtek.

— Neked mindig mindened megvolt — tört ki belőle hirtelen. — Apa rád figyelt. A tanárok téged dicsértek. Mindenki azt mondogatta, milyen felelősségteljes vagy, milyen okos, milyen erős. Fogalmad sincs, milyen érzés egy ilyen ember mellett élni.

Eszter hosszasan nézte.

Aztán keserű, fáradt nevetés szakadt fel belőle.

— És neked van fogalmad róla, milyen érzés azért bűnhődni, mert erősnek látszol? — kérdezte. — Valahányszor összetörtem, még több terhet pakoltak rám, mert úgy tűnt, elbírom.

Lilla elfordította a tekintetét.