— Azt hittem… legalább egyszer engem választanak elsőnek.

— Ezért elvetted azt a férfit, aki már engem választott?

Lilla alig hallhatóan felelte:

— Igen.

Ez az őszinteség jobban fájt, mint bármelyik kifogás.

Egy ideig egyikük sem szólt.

Aztán Lilla felé nyúlt.

— Kérlek, ne gyűlölj.

Eszter hátralépett.

Lilla keze megállt a levegőben.

— Nem gyűlöllek — mondta Eszter. — De többé nem engedem, hogy bánts.

A húga hangtalanul sírt.

Ekkor Mária lépett ki a teremből.

— Eszter — szólt rá élesen. — Elég volt. A húgod szörnyű sokkon ment keresztül.

Eszter lassan felé fordult.

Megint ez a hang.

Ugyanaz a hang, amely mindig türelemre intette.

Ugyanaz a hang, amely a kegyetlenséget gyakorlatiasságnak öltöztette.

— Ő sokkon ment keresztül — mondta Eszter. — Én pedig egy évnyi megaláztatáson.

Mária szája vékony vonallá préselődött.

— Ne méricskéld a fájdalmat. Ma a húgod esküvőjének napja van.

— Nem, anya. Már nem az. Nincs esküvő.

Mária arca kivörösödött.

— Idehoztad ezt az embert, hogy tönkretegyél minket.

Eszter benézett az üvegajtón át.

Márk bent állt, két nyomozóval beszélgetett. Nyugodt volt, távolságtartó, érinthetetlen.

Aztán ismét az anyjára nézett.

— Nem. Benedek saját magát tette tönkre. Lilla elárult engem. Te pedig fedezted. Márk csak felkapcsolta a villanyt.

Mária ajka megremegett.

— Megváltoztál.

Eszter csendesen, szomorúan elmosolyodott.

— Nem, anya. Csak többé nem húzom össze magam, hogy mások szemében kisebbnek tűnjek.

Mária keze hirtelen lendült a magasba, mintha pofont akarna adni neki.

A teraszra olyan csend ereszkedett, mintha valaki elvágta volna a levegőt.

Lilla felzokogott, vagy talán csak rémülten kapott levegő után.

Eszter azonban meg sem rezzent.

Mária tenyere ott maradt a levegőben, félúton, remegve, bizonytalanul.

Ekkor Márk hangja hallatszott az ajtó felől:

— Ezt a helyében nagyon nem tenném meg.

Mária azonnal leengedte a kezét.

Eszter szíve vadul verte a mellkasát, de a tekintetét egy pillanatra sem fordította el az anyjáról.

Életében először látta Máriát tanácstalannak vele szemben.

Ennek győzelemnek kellett volna érződnie.

De nem annak érződött.

Inkább gyásznak.

Eszter elment mellettük, vissza a bálterembe.

A bejáratnál egy pincér állt tálcával a kezében, rajta pezsgőspoharakkal, amelyekre abban a pillanatban senkinek nem volt szüksége.

Eszter mégis elvett egyet.

A zenészek kis emelvényénél megállt. A zenekar tagjai zavartan toporogtak, mintha nem tudnák, folytassák-e a műsort, vagy meneküljenek ki az első oldalsó ajtón.

Eszter felment a pódiumra.

A mikrofon éles, kellemetlen hangon felsípolt.

A teremben minden fej felé fordult.

Eszter lassan végignézett rajtuk.

A rokonain.

Az anyján.

A síró húgán.

A terem végében álló Márkon, aki kiismerhetetlen arccal figyelte őt.

Eszter megemelte a poharát.

— Azért kértek meg, hogy ma eljöjjek, hogy az emberek ne kezdjenek pletykálni.

Mormogás futott végig a vendégek között.

— Nos — folytatta Eszter nyugodtabb hangon —, azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ez a terv nem vált be.

A feszült némaságban néhány döbbent, ideges nevetés hallatszott.