A karját nyújtotta Eszter felé.

A lány csak egy pillanatig habozott, aztán belekarolt.

Márk tenyere meleg volt, ujjai biztosan záródtak az övéire.

— Készen áll? — kérdezte halkan.

— Nem.

— Helyes. A félelem élesíti az érzékeket.

Eszter oldalra pillantott rá.

— Ezt vigasznak szánta?

— Nem. De túl lenyűgözően néz ki ahhoz, hogy vigasztalásra legyen szüksége.

Eszter szíve áruló módon megbicsaklott. Gyorsan, ostobán, minden józan belátása ellenére.

Együtt léptek be a kertbe.

A kert mélyén, a fehér rózsákból font boltív alatt Lilla állt menyasszonyi ruhában.

Szép volt. Törékeny. Ragyogó. Pontosan olyan nő, akiről Benedek azt mondta volna, hogy „jót tesz az imázsának”.

Ám amikor Lilla meglátta Esztert, a mosolya megingott.

Amikor pedig meglátta Márkot is mellette, a mosoly teljesen eltűnt az arcáról.

Benedek követte a tekintetét, és hátrafordult.

Az arcszíne olyan gyorsan tűnt el, mintha valaki egyetlen mozdulattal lekapcsolta volna benne az életet.

Mária sietve indult feléjük. A nyakában viselt gyöngysor minden lépésnél idegesen ugrált a bőrén.

— Eszter — sziszegte, miközben a lánya arca mellé csókolt a levegőbe. — Mit művelsz?

— Jelen vagyok — felelte Eszter édesen. — Te ragaszkodtál hozzá.

Az anyja pillantása Márkra ugrott.

— És ő…?

Márk kezet nyújtott.

— Márk Alcasar.

Mária nem fogadta el rögtön. Úgy meredt a férfi kezére, mintha mérges kígyót kínálnának neki bársonypárnán.

Végül az ujjaival alig érintette meg Márkét.

— Természetesen — suttogta. — Tudjuk, kicsoda ön.

— Gondoltam.

A szavak udvariasak voltak.

A hangnem egyáltalán nem.

Lilla is odalépett hozzájuk, remegő kézzel emelve meg a menyasszonyi ruha uszályát.

— Eszter — mondta túl fényesre feszített mosollyal. — Micsoda meglepetés.

— Te hívtál meg.

— Igen, de… — Lilla végigmérte a piros ruhát. — Ez a szín egy családi esküvőn egy kicsit merész, nem gondolod?

Eszter mosolya nem rebbent.

— Körülbelül annyira merész, mint hozzámenni a saját nővéred volt vőlegényéhez.

A közelben álló egyik nagynéni félrenyelte az italát.

Lilla szemében düh villant.

Benedek mellé lépett, vékony, feszes mosollyal az arcán.

— Eszter — mondta. — Másképp festesz.

— Végre találtam egy tükröt, amelyet nem gyávák tartottak elém.

Benedek állkapcsa megfeszült.

Aztán Márk felé fordult.

— Alcasar úr. Nem tudtam, hogy ismerik egymást Eszterrel.

— Sok mindent nem tud — felelte Márk szárazon.

Benedek megmerevedett.

— Tessék?

Márk egy árnyalatnyit közelebb hajolt hozzá.

— Pontosan azt mondtam, amit gondoltam.

Ekkor feltűnt az esküvőszervező, akinek a fülére akasztott headset alól veríték csorgott lefelé.

— A szertartás mindjárt kezdődik. Kérem, mindenki foglalja el a helyét.

Eszter arra számított, hogy Márk elengedi, és majd valamelyik árnyékos sarokban húzódik meg, ahonnan mindent figyelhet.

Ehelyett a második sorhoz kísérte.

A család sorához.

Mária úgy nézett rájuk, mintha éppen megsértették volna a gravitáció törvényét.

Eszter az anyja mellé ült, Márk pedig a másik oldalára telepedett.

Mária közelebb hajolt hozzá, és a fogai között szűrte ki:

— Ne hozz szégyent a családra.

Eszter előrenézett Lillára, aki láthatóan túl erősen szorította a csokrát.