Eszter lehunyta a szemét.

— Hát persze — suttogta.

— Tessék?

— Semmi, anya.

— És kérlek, ne jelenj meg egyedül olyan szerencsétlen arccal. Az emberek még azt fogják hinni, hogy mindig Benedeken rágódsz.

Valami megdermedt Eszterben.

A konyhapulton heverő fekete kártyára nézett.

Egyetlen pillanatra látta magát úgy, ahogy ők látni akarták: halknak, sebzettnek, hálásnak minden apró morzsáért, amit méltóságból elé vetnek.

Aztán letette az anyját, és felvette a névjegykártyát.

Márk a második csöngés után szólt bele.

— Eszter.

A lány levegőt vett.

— Azt mondta, hívjam, ha elegem lesz.

— És?

A hangja most nem remegett.

— Elegem lett.

A vonal túloldalán néhány másodpercig csend volt.

Aztán Márk ennyit mondott:

— Vegyen fel pirosat az esküvőre.

Eszter pislogott egyet.

— Tessék?

— Pirosat. Ne feketét. Ne bézst. Ne olyasmit, ami bocsánatot kér azért, hogy létezik.

Eszter minden igyekezete ellenére majdnem elmosolyodott.

— És maga?

— Ott leszek.

— Milyen minőségben?

Ezúttal mintha hallotta volna a férfi hangjában a mosolyt.

— Mint az az ember, akit minden józan ismerősük óva intett attól, hogy meghívjanak.

4. rész — A piros ruha, amely háromszáz vendég hangját fojtotta beléjük

Lilla esküvőjének napja verőfényesen érkezett, és kegyetlenebb volt bármelyik viharnál.

A Balaton-felvidéki birtok olyan tökéletes kék ég alatt ragyogott, mintha a valóság is összeesküdött volna a fotósokkal. A kúria egy lankás dombtetőn állt, gondosan nyírt kertekkel, fehér rózsákkal, szökőkutakkal és macskaköves ösvényekkel körülvéve. A vendégek a bokrok és virágívek között pózoltak, mintha nem is családi esküvőre, hanem egy luxusmagazin címlapfotózására érkeztek volna.

Eszter éppen akkor gördült be, amikor a vonósnégyes rákezdett egy ünnepélyes dallamra.

Lassan kiszállt a fekete terepjáróból.

A piros ruha nem volt visszafogott.

Elegáns volt, testhez simuló, és képtelenség volt nem odanézni. A selyem úgy omlott végig az alakján, mint láng a sötétben. A haja lágy hullámokban hullott az egyik vállára, ajkán érett meggyszínű rúzs fénylett. Nem volt rajta szégyen. Nem volt benne mentegetőzés. Nem próbált kisebbnek, halkabbnak, kevesebbnek látszani.

Egyetlen dermedtté vált másodpercig az egész udvar mintha elfelejtett volna levegőt venni.

Réka, az unokatestvére vette észre először.

— Eszter? — szakadt ki belőle döbbenten.

A suttogás végigfutott a vendégek között, akár a szél a fák koronáján.

— Eljött.

— Te jó ég, hogy néz ki…

— Ez tényleg ő?

Eszter egyedül indult el előre, és érezte, ahogy minden pillantás végigcsúszik a bőrén.

Aztán kinyílt a terepjáró másik ajtaja is.

És kiszállt Márk Alcasar.

A suttogás nem halkult el.

Meghalt.

A férfiak ösztönösen kihúzták magukat. A nők megbabonázva nézték. A pincérek megálltak a tálcákkal a kezükben. Valahol a bejárat közelében Benedek egyik üzlettársa elejtette a pezsgőspoharát, amely csilingelve tört szét a kavicson.

Márk sötétszürke öltönyt viselt, nyakkendő nélkül. Az arca olyan nyugodt volt, hogy ezzel a mozdulatlansággal valószínűleg több befolyásos vendég vérnyomását is veszélyes magasságba lökte.