Eszter pulzusa felgyorsult.

— Ez mit jelent?

Márk még nem válaszolt, amikor a terasz túlsó végén megjelent a sofőrje. A férfi korábbi nyugalmának nyoma sem maradt.

— Uram — mondta feszülten. — A főkapunál vannak.

— Kik? — kérdezte Eszter.

Márk keze finoman Eszter hátára simult, és az oldalsó lépcső felé terelte. A hangja halkabb lett.

— Azok az emberek, akik a feleségemet keresik.

Eszter megtorpant.

A vér mintha megfagyott volna az ereiben.

— A kicsodádat?

Márk ránézett, és ennek a megfejthetetlen férfinak a szemében végre megjelent valami, ami leginkább megbánásra hasonlított.

— A feleségemet — ismételte. — Azt, aki három évvel ezelőtt eltűnt.

Eszter mögött Lilla élesen levegő után kapott. Benedek halkan káromkodott.

A kúria homlokzata felől hirtelen kiáltások hallatszottak, autóajtók csapódtak, és a kapun túlról vakuk fénye villant fel újra meg újra.

Márk ujjai erősebben záródtak Eszter karjára.

És Eszter abban a pillanatban megértette az egész este legfélelmetesebb igazságát.

Nem csupán egy olyan férfival érkezett a húga esküvőjére, akitől mindenki rettegett.

Hanem egy olyan emberrel, akinek titkai sokkal sötétebbek voltak, mint a hírneve.

A csalódottság úgy összerántotta Eszter mellkasát, hogy akaratlanul is utánaszólt:

— Nem dobhat csak így oda egy mondatot, aztán nem sétálhat el, mintha mi sem történt volna.

Márk megállt, de nem fordult vissza azonnal.

— Dehogynem.

— Persze — vágta rá Eszter, élesebben, mint szerette volna. — Magának nyilván mindent lehet. Hiszen maga Márk Alcasar. Magától mindenki halálosan retteg.

A férfi ekkor nézett rá igazán. A tekintetében most először villant meg valami, ami nem volt sem ridegség, sem fenyegetés. Inkább valami halk, szinte emberi kíváncsiság.

— És maga?

Eszternek eszébe jutott Benedek hangja, amikor „vállalhatatlannak” nevezte. Felidézte Lilla mosolyát a kávéscsésze fölött. És az anyja tanácsát, hogy jobb lenne, ha minél hamarabb túllépne az egészen.

Felemelte az állát.

— Én nem.

Márk pillantása alig észrevehetően enyhült.

A zakója belső zsebéből előhúzott egy fekete névjegykártyát, és Eszter pohara mellé tette az asztalra.

— Akkor jó — mondta halkan. — Hívjon fel, amikor úgy érzi, elege lett abból, hogy mások írják meg a maga történetének végét.

Ezzel elment.

Eszter még sokáig egyedül ült, és a kártyát nézte.

Nem szerepelt rajta beosztás.

Sem céglogó.

Sem cím.

Csak egy ezüsttel nyomott telefonszám.

Alatta pedig két szó:

Márk Alcasar.

Három napig nem hívta fel.

Azzal áltatta magát, hogy a hatalmas férfiak soha nem segítenek puszta jóindulatból. Azt ismételgette magában, hogy a bosszú méltatlan hozzá. Hogy elég lesz, ha emelt fővel jelenik meg az esküvőn, és végignézi, ahogy a húga hozzámenni készül ahhoz a férfihoz, aki őt darabokra törte.

Aztán csörgött a telefonja.

Az anyja volt az.

— Eszter — szólalt meg Mária azon a mézesmázos hangon, amely mindig valamilyen mérgezett megjegyzés előszelét jelentette —, Lilla azt kérte, hogy az esküvőre valami visszafogottat vegyél fel. Semmi túl szűk, semmi feltűnő. Nem szeretné, ha a vendégek kínosan éreznék magukat.