A hangja megbicsaklott.
— Benedek?
Márk a zakója belső zsebébe nyúlt, és elővett egy keskeny borítékot. Lillának nyújtotta. A lány egy pillanatig habozott, mielőtt elvette volna.
— Mi ez?
— Másolatok azokról az iratokról, amelyeket a férje aláírt. Azt javaslom, még a nászút előtt nézze át őket.
Benedek felcsattant.
— Ne nyúlj hozzá!
Lilla felnyitotta a borítékot. Szeme gyorsan végigfutott az oldalakon. Először értetlenség jelent meg az arcán. Aztán döbbenet. Végül félelem.
— Miért van itt az én nevem? — suttogta.
Benedek elsápadt.
Eszter összeráncolta a homlokát.
— Lilla?
Lilla lassan felemelte a fejét.
— A múlt héten aláíratott velem valami papírt. Azt mondta, a lakással kapcsolatos. Meg adóügyekkel.
Márk arckifejezése nem változott.
— Személyes kezességvállalás volt az üzleti tartozásai mögé.
A benti zene hirtelen nagyon távolinak tűnt.
Lilla Benedekre meredt.
— Tartozások?
— Lilla, hallgass meg…
— Mennyi?
Benedek hallgatott.
Márk válaszolt helyette.
— Elég ahhoz, hogy az összes esküvői ajándékuk is csak csepp legyen a tengerben.
Lilla arca eltorzult, de nem az összetört szív fájdalmától.
A megaláztatástól.
Ugyanattól a megaláztatástól, amelyet ő korábban Eszterrel nyeletett le.
— Azt mondtad, mindent kézben tartasz — suttogta.
— Kézben is fogom tartani — magyarázkodott Benedek. — Csak időre volt szükségem.
— Időért vettél feleségül?
Benedek felé nyúlt.
— Nem. Szeretlek.
Eszter majdnem felnevetett, annyira ismerősen csengett ez a hazugság.
Lilla hátralépett egyet. Először nézett Eszterre nem diadallal, nem gúnnyal, hanem valami rémült felismerés halvány fényével. Mintha végre megértette volna, hogy a díjon, amelyet olyan büszkén elragadott, még mindig ott vannak valaki más fognyomai.
Mögöttük, talán ösztöntől, talán a pletyka szagától vezérelve, megjelent Mária asszony.
— Mi történik itt? — sziszegte.
Lilla remegő kézzel felemelte az iratokat.
— Te tudtad?
Az anyja értetlenül pislogott.
— Mit tudtam volna?
— Hogy Benedek adósságokban úszik.
Mária asszony élesen Benedek felé fordult.
A férfi nem válaszolt azonnal.
Ez pedig minden válasznál beszédesebb volt.
Olyan csend telepedett a teraszra, amely kegyetlenebbnek hatott bármilyen kiabálásnál.
Ebben a pillanatban Márk telefonja rezegni kezdett. Ránézett a kijelzőre.
Az este folyamán először változott meg az arca. Nem látványosan, de Eszter észrevette. Árnyék suhant át rajta.
Márk félrelépett, és halkan felvette.
— Igen.
Csend.
Aztán megszólalt:
— Most?
Újabb szünet következett. A tekintete Eszterre villant.
— Értem.
Letette a telefont.
Eszter különös hideget érzett végigfutni a hátán.
— Mi történt?
Márk zsebre tette a készüléket.
— Mennünk kell.
— Mennünk?
— Igen.
Benedek mindennek ellenére rekedt nevetést hallatott.
— Hát persze. A király parancsokat osztogat.
Márk nem törődött vele.
Eszter viszont igen.
— Miért kell elmennünk? — kérdezte.
Márk a terasz mögött húzódó sötét kertek felé nézett.
— Mert valaki az imént feltöltött az internetre egy fényképet arról, hogy együtt érkeztünk.
Eszter homloka ráncba szaladt.
— És?
— És összekapcsolták az ön nevét az enyémmel.