– Júlia… Aznap én… máig sem tudom, mi ütött belém. Spóroltam. Egész életemben ezt csináltam. Amit István hazahozott, azt is háromszor meggondoltam, mire kiadtam a kezemből. Valahogy az volt a fejemben, hogy a mieink majd esznek később, a vendégek meg várhatnak. Csakhogy ti nem vendégek vagytok. Ti is a mieink vagytok. Összekevertem mindent, Júlia. Teljesen összezavarodtam.

Nem szóltam közbe.

– Tudom, hogy erre nincs mentség. Én egy tányér leves miatt elküldtem az unokáimat. Azóta is belülről rág ez az egész, főleg éjszakánként. Amikor István meghalt, egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy odafent mindent látnak. Lehet, hogy ez az én büntetésem.

Gábor rám pillantott. Nem mondott semmit, de a tekintetéből ki lehetett olvasni: „Júlia, bírod?”

Megfogtam Katalin néni kezét. Vékony volt, száraz, barna foltokkal pettyezett.

– Katalin néni, ennek nincs köze büntetéshez. Csak éljen ezután emberhez méltóan. Ennyi kell, semmi több. Ha szeretne, jöjjön el hozzánk. Vagy majd mi jövünk nyáron. A gyerekek nem felejtették el magát. Kérdezgették is. Péter különösen. Mutogatott a fényképére az albumban.

Erre sírni kezdett. Hang nélkül. A könnyei belehullottak a teáscsészébe.

Hozzánk végül nem költözött. Pedig felajánlottam neki, és nem udvariasságból. Ő azonban csak megrázta a fejét.

– Júlia, én falun születtem, falun is fogok meghalni. Ne hívj magatokhoz. Megígértem Istvánnak, hogy nem hagyom itt a házat.

De látogatóba azóta is eljön. Évente kétszer-háromszor biztosan. Néha egy hétre, máskor kettőre.

Mindig hoz valamit a gyerekeknek: befőttesüvegben lekvárt, savanyú uborkát, a kertjéből egy zsák krumplit. Annának sálat kötött, Péternek kesztyűt. Foglalkozik velük, kiviszi őket szánkózni vagy a játszótérre, este pedig mesét olvas nekik. Anna már „nagyinak” hívja. Péter a maga kis beszédével csak annyit mond rá: „Kata-nagyi”.

Amikor megérkezik, először szinte mindig a konyhába megy. Feltesz egy hatalmas fazék levest. Olyan nagyot, hogy alig fér el a tűzhelyen. Közben mindig ugyanazt mondja:

– Legyen elég mindenkinek. Még maradjon is.

Így kér bocsánatot. Újra meg újra. Már három éve.

Én pedig minden alkalommal úgy teszek, mintha nem érteném, miről szól ez valójában. Csak megköszönöm, és azt mondom, nagyon finom. Ő ilyenkor bólint egyet, aztán gyorsan a tűzhely felé fordul, hogy ne lássam az arcát.

Pedig értjük egymást. Szavak nélkül is.

Katalin néni pedig… tudják, végül kiderült róla, hogy alapjában véve rendes öregasszony. Csak túl sokáig hordozta magában azt a makacs gondolatot, hogy a „sajátok” előrébb valók, a többiek meg majd kivárják a sorukat. Aztán amikor egyedül maradt, rájött, hogy ezt a határt ő maga húzta meg. Hogy az unokái nem „mások”. Hanem a sajátjai. A leginkább sajátjai. Akiknél nincs fontosabb.

Későn értette meg. De megértette.

Én pedig megbocsátottam neki. Nem azonnal. Lassan. Egy-egy üveg lekvárral. Egy megkötött sállal. Minden óriási fazék levessel, amelyből „jusson mindenkinek”.

Néha az emberek tényleg megváltoznak. Ritkán. De megtörténik.

❦

– Eszter, gyere be egy percre.

Letettem a jelentést, amely fölött reggel hét óta görnyedtem. A bögrében a kávé már rég kihűlt; még egy kortyra sem jutott időm. Gábor úr az irodája ajtajában állt, a kisujján forgatta a pecsétgyűrűjét, és valahová a fejem fölé nézett. Mindig így nézett az emberre: pontosabban nem is rá, hanem mögé. Mintha az illető üvegből volna.

Négy éve kaptam utoljára fizetésemelést. Kétszázhetvenkétezer forint. Azóta egyetlen fillérrel sem lett több. Nyolc alkalommal léptem be ebbe az irodába számokkal, kimutatásokkal, grafikonokkal felszerelkezve.