— Júlia… bocsáss meg. Én szóltam előre, tudom, de nem így értettem. Azt hittem, legfeljebb zsörtölődni fog. Hogy morgolódik majd, kötözködik egy kicsit. De erre… erre én sem számítottam.

Ránéztem, és csak megráztam a fejem.

— Gábor, rád nem haragszom. Te ebben nem vagy hibás.

— De igen. Az én anyám.

— Felnőtt asszony. A saját szavaiért és tetteiért ő felel.

A szabadság hátralévő részét végül a járási központban töltöttük. Elvittük a gyerekeket egy szabadtéri múzeumba, sétáltunk az erdőben, és minden délután lementünk a folyópartra. Lassan visszatért beléjük az a könnyedség, amit Katalin néni konyhájában elveszítettek. Hazafelé, az autóban Gábor sokáig hallgatott, majd egyszer csak azt mondta:

— Júlia, én nem fogom felhívni. Ha akar valamit, keressen ő.

— Rendben — feleltem halkan.

Nem keresett. Fél éven át egyetlen telefon sem jött tőle.

Aztán decemberben mégis megcsörrent a telefonom. Nem Gábort hívta. Engem.

— Júlia… Katalin vagyok.

— Jó napot, Katalin néni.

A vonal túlsó végén megremegett a hangja.

— Júlia… István meghalt.

Megdermedtem. István bácsi persze már nem volt fiatal, hetvennyolc éves volt, de erős embernek látszott, olyan fajtának, akiről az ember azt hiszi, még sokáig ott lesz a kert végében, kapával a kezében. Szó nélkül keresztet vetettem.

— Katalin néni… őszinte részvétem. Mikor történt?

— Tegnap. A szíve. Kint a kertben esett össze. Én… én teljesen egyedül maradtam. Júlia… — elcsuklott a hangja. — Kérlek, bocsáss meg nekem. Akkor ostoba voltam. Az a leves… azóta is mindennap eszembe jut. Júlia, elmehetnék hozzátok? Csak egy időre. Itt nem bírom egyedül. Nagy ez a ház, járok benne egyik szobából a másikba, mint valami kísértet. Láthatnám az unokáimat? Gábort nem merem kérni, nem veszi fel nekem.

Nem válaszoltam azonnal.

Hosszú csend lett. Talán egy perc is eltelt.

Mert közben két hang vitatkozott bennem.

Az egyik azt súgta: „Júlia, ez az asszony megalázott téged. Megalázta a gyerekeidet. Éhesen hagyta őket. Ne engedd be többé az ajtódon.”

A másik viszont ezt mondta: „Júlia, meghalt a férje. Egyedül maradt. Hatvanöt éves. Hibázott, igen, csúnyán hibázott — de attól még ember.”

Végül nagy levegőt vettem.

— Katalin néni. A temetésre elmegyünk. Mindannyian. A gyerekekkel együtt. Gábort rá fogom beszélni, mert mégiscsak az édesapjáról van szó. A többit… előbb temessük el István bácsit. Utána beszéljünk róla. Jó?

— Jó — suttogta. — Köszönöm, Júlia. Köszönöm.

Elutaztunk. Eltemettük István bácsit. Gábor összeszorított szájjal tartotta magát. A gyerekek csendesek voltak, komolyak, szinte felnőttesen viselkedtek. Katalin néni fél év alatt mintha tíz évet öregedett volna. A temetőben átölelt, és a vállamba sírt. Én nem mondtam semmit, csak lassan simogattam a hátát.

A halotti tor után, amikor a rokonok és szomszédok már hazamentek, négyen maradtunk a konyhában: Gábor, én, Katalin néni és az édesanyám, aki szintén eljött segíteni. Ugyanabban a konyhában ültünk, ahol akkor az a bizonyos fazék állt.

Katalin néni mindenkinek teát töltött, aztán letette a kannát, és megszólalt.