— Anya! Gyere gyorsan!

Kimentem a konyhába, és a szemem elé tárult az egész jelenet.

A fazék ott állt a tűzhelyen. Rajta a fedő. Katalin pedig közölte: „Ez Istvánnak van.” A gyerekeknek meg majd az anyjuk ad enni.

Legalább tíz másodpercig egy szót sem szóltam. Csak álltam, és próbáltam felfogni, amit hallok.

Aztán egészen halkan, nagyon nyugodt hangon megkérdeztem:

— Katalin, jól értem? Főztél egy tele fazék borscsot, úgy öt liternyit, és sajnáltál belőle egy-egy tányérral adni két éhes gyereknek?

— Júlia, ne forgasd ki a szavaimat. Magunknak főztem, Istvánnak meg nekem. Egész hétre.

— Öt liter borscs. Kettőtökre. Egy hétre. Vagyis ti ketten naponta másfél litert esztek meg belőle fejenként?

Az anyósom összeszorította a száját.

— Te most azért jöttél, hogy engem oktass?

— Nem. Azért jöttem, hogy a gyerekek meglátogassák a nagymamájukat. Azt hittem, a nagymama örülni fog nekik.

— Örültem is. De azt nem vállaltam, hogy egy egész csapatot etetek. Van bolt a faluban. Ahogy látom, pénzetek akad, új autóra is futotta. Menjetek, vegyetek nekik valamit.

Az autónk egyébként nem új volt. Egy négyéves Renault Duster, hitelből. De ennek most semmi jelentősége nem volt.

Ekkor lépett ki Gábor a nappaliból. A vita végét már hallotta. Ránézett az anyjára, aztán a két üres tányér előtt álló gyerekre, végül rám.

— Anya. Ezt most komolyan mondod?

— Gábor, ne szólj bele. Ez asszonyok dolga.

— Nem. Ezek az én gyerekeim. Éhesek. A fazékban ott van öt liter leves. Adj nekik belőle. Emberi módon kérlek.

Katalin kihúzta magát, és összefonta a karját a mellén.

— Fiam, én téged szinte egyedül neveltelek fel. Apád dolgozott, alig volt itthon. Mindent én cipeltem a hátamon. És most, öregkoromra jogom van eldönteni, kit etetek meg, és kit nem. Ezeket a gyerekeket nem én szültem. Júlia szülte őket, akkor etesse is ő.

Láttam, ahogy Gábor állkapcsa megfeszül.

— Rendben, anya. Te döntöttél. Most én is döntök. Júlia, öltöztesd a gyerekeket. Bemegyünk a városba. Szállodába megyünk.

— Gábor, térj már észhez! Hová indulsz ilyenkor éjszaka? — csattant fel Katalin.

— Oda, ahonnan jöttünk. Anna, Péter, vegyétek fel a kabátotokat.

Az autóban a gyerekek sokáig nem beszéltek. Végül Péter szólalt meg egészen halkan:

— Apa, a nagymama miért nem szeret minket?

Gábor olyan erősen markolta a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjai.

— Kisfiam, nem veled van baj. A nagymama ilyen. Sajnos van ilyen.

Anna csendesen hozzátette:

— Én amúgy sem borscsot akartam. Csak kompótot.

— Lesz kompót, kislányom. Mindjárt odaérünk, és lesz.

Gábor mellett ültem, és közben arra gondoltam: az anyósom ebben a pillanatban eltemette magában a nagymamát. Végleg. Az én gyerekeimnek többé nincs Katalin nagymamájuk. Ő maga űzte el őket. Egy tányér leves miatt.

Beértünk a városba, és kivettünk egy kétszobás szobát egy szállodában.

Rendeltünk a gyerekeknek pizzát. Teljesen felderültek tőle: az ágyon ülve majszolták, morzsáztak, nevettek, mintha az egész napból csak ez a kis esti szabadság maradt volna meg bennük. Gábor közben elővett egy üveget, töltött magának egy pohár konyakot, egy húzásra lehajtotta, aztán rekedten megszólalt: