Tíz nap alatt három telefon. Három legnagyobb ügyfél. Tizennégy millió forintos forgalom. Pont az a tizennégy millió, amely miatt négy éven át ugyanazon a fizetésen ültem, és amelyet Gábor mindig természetesnek vett.

Nem csábítottam el senkit. Nem hívtam fel őket. Nem célozgattam, nem kértem, nem szervezkedtem a háttérben. Egyszerűen csak elmentem.

Ők pedig megtaláltak maguktól.

András egy héttel később már engem keresett. Közös ismerősökön keresztül szerezte meg az elérhetőségemet.

– Eszter, hol dolgozik most?

– A Renova-Trade-nél. Az ügyfélkapcsolati területet vezetem.

– Remek. Küldje át az új szerződéstervezetet.

És így ment tovább, egyik a másik után. A Vektor két nap alatt átjött. Az Építő-Szövetségnek egy hét kellett. Tizennégy millió forintnyi forgalom. Nyolc év bizalom. Ez nem pozíció volt, nem cégnév, nem logó a levélpapíron. Ez én voltam. Az én hangom a telefonban. Az én válaszaim este tízkor az e-mailekre. Az, hogy emlékeztem András feleségének születésnapjára, és arra is, hogy a Vektor igazgatója allergiás a virágra, ezért tárgyalásra soha nem szabad csokrot vinni neki.

Ezt nem lehetett pótolni egy vaníliaillatú új kolléganővel.

Gábor három héttel a felmondásom után hívott fel. Este volt. Az új irodámban álltam az ablaknál. Tágas, világos helyiség volt, széles párkánnyal, nem az a szűk sarok, ahová korábban bepréseltek. A telefonom kijelzőjén megjelent a neve.

Néztem a képernyőt. Az ujjam egy pillanatra megállt a gomb fölött.

Nem vettem fel.

Újra hívott. Aztán megint. Háromszor egymás után. Végül üzenetet írt:

„Eszter, beszélnünk kell. Hívj vissza.”

Nem hívtam vissza.

Másnap a könyvelésről az egykori kolléganőm küldött üzenetet:

„Gábor tajtékzik. Lilla nem bírja. Két gyakornok beadta a felmondását. Az ügyvezető behívatta. Szétesik az egész osztály.”

Elolvastam. Lezártam a telefont. Kijelzővel lefelé tettem az asztalra.

Az új irodám széles ablakpárkányán ott állt a kaktusz. Ugyanaz, a repedt agyagcserépben. Nyolc évig szorongott a régi asztal keskeny szélén, a monitor és a dossziék közé préselve. Nem jutott neki elég fény, hely, levegő. Csak állt ott némán.

Pont úgy, mint én.

Itt viszont délelőttig érte a nap. Volt körülötte tér. Az ablakon át meleg levegő áradt be. Hétvégén friss földet is szórtam a cserepébe.

És kivirágzott.

Nyolc év alatt először.

A tetején apró rózsaszín bimbó jelent meg. Kicsit ügyetlennek tűnt, túl élénknek, túl makacsnak — mégis gyönyörű volt.

Ujjam hegyével óvatosan megérintettem az egyik szirmot. Meleg volt.

Van, aminek nem kell más, csak egy kis hely. Egy kis fény. És az, hogy végre ne nyomják tovább.

❦

— Ha a te anyád állja az esküvő költségeit, akkor valóban azt hív meg, akit akar, és annyi embert, amennyit csak jónak lát. De amíg nem ő fizeti, addig ne akarjon a saját névsoraival beleszólni mindenbe. Pont.

— Itt van. Ő… megint átnézte az egészet.

Gergő hangja fojtottan, bűntudattól terhelten csengett, akár egy kisdiáké, aki rossz jegyekkel teli ellenőrzőt kénytelen hazavinni. Nem is igazán lépett be a szobába; inkább csak óvatosan besurrant, mintha abban reménykedne, hogy ha elég halkan mozog, talán senki sem veszi észre.