Gábor többet egyetlen szóval sem hozta fel a felmondásomat. Úgy tett, mintha mi sem történt volna. A reggeli rövid megbeszéléseken mindenkihez volt egy-két mondata, csak hozzám nem. Mintha már nem is ülnék ott. Mintha már elmentem volna.

A többiek lopva figyeltek, de senki nem szólt semmit. Csak az a lány a könyvelésről — ugyanaz, aki annak idején véletlenül elküldte nekem a bérlistát — állított meg egyszer a folyosón. Körülnézett, aztán halkan odasúgta:

– Jól teszed, Eszter.

Az utolsó munkanapomon nyolcra mentem be. Az iroda automatás kávé és régi padlószőnyeg porának szagával volt tele. A reggeli napfény ferdén esett be az ablakon, vékony sávot húzott a padlóra, és abban a sávban apró porszemek lebegtek.

Letöröltem az asztalomat. A saját holmijaimat egy szatyorba pakoltam: a bögrét, a noteszt, a tollat, a fiam fényképét.

És a kaktuszt.

Kicsi volt, repedt agyagcserépben. Nyolc éve állt ott velem együtt. Túlélt három költözést, két felújítást, egy beázást. A földje még nedves volt, előző este megöntöztem. Szándékosan.

Két kézzel emeltem fel a cserepet. A radiátortól átmelegedett. Éreztem az ujjaim alatt az érdes agyagot, jobb oldalt a hajszálvékony repedést.

Lilla a saját asztalánál ült. Vaníliás parfüm lengte körül, műkörmei száraz, gyors kopogással ütötték a billentyűket.

– Elmész? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.

– El.

– Hát akkor sok sikert – vont vállat. – Gábor azt mondta, pillanatok alatt talál valakit a helyedre.

Nem feleltem. Megfogtam a szatyrot, a cserepet a mellkasomhoz szorítottam, és kimentem. Az ajtó puhán csukódott mögöttem. Nem csapódott be. Csak csendben zárult.

A lépcsőházban tavaszszag volt. Valaki nyitva hagyhatta az ablakot a fordulóban. Meleg áprilisi levegő áradt be, távolról egy autó kürtje hallatszott. Lesétáltam a földszintre, kiléptem az utcára. A nap hirtelen a szemembe vágott, egy pillanatra hunyorognom kellett.

Nyolc év.

És vége.

De mégsem egészen.

Az első telefon öt nappal később érkezett Gáborhoz.

András, az Orion Csoporttól, nem engem keresett. Nem adtam meg neki az új munkahelyi számomat. Ő Gábort hívta fel.

– Gábor, hol van Eszter? Egy hét múlva hosszabbítanánk a szerződést, az új ügyintézőjük viszont még az alapvető kérdésekre sem tud válaszolni. Összekeveri a feltételeket, nincs tisztában a részletekkel. Mi Eszterrel dolgoztunk. Személyesen. Hét éven át.

A második hívás két nappal ezután jött. A Vektortól. A beszerzési igazgató, aki általában higgadt ember volt, most szokatlanul száraz hangon beszélt.

– Hét éve mindent Eszteren keresztül intéztünk. Az új kolléganőjük nem ismeri a feltételeinket, nem emlékszik a megállapodásainkra. Át fogjuk gondolni a szerződést.

Üzleti nyelven az, hogy „átgondoljuk”, annyit jelentett: felmondjuk.

A harmadik hívás az Építő-Szövetségtől érkezett. Igen, attól az ügyféltől, amelyiknél Gábor olyan megvetően emlegette a „szégyenletes” hét százalékos növekedést.

– Eszterrel hét évig dolgoztunk együtt – mondták. – Ő jobban ismerte a működésünket, mint néhány saját emberünk. Nélküle nincs értelme folytatnunk.