– Fentről megvágták a keretet. Majd a következő negyedévben visszatérünk rá.

A következő negyedévben.

Megint egy „majd”.

Négy év alatt már annyi ilyen „majd” gyűlt össze, hogy rég felhagytam a számolásukkal.

Másodszor nem kérdeztem rá.

Aznap este otthon elővettem a telefonomat, és felhívtam a Renova-Trade kereskedelmi igazgatóját.

– Katalin? Eszter vagyok. Készen állok.

A vonal túlsó végén mintha mosolygott volna.

– Örülök, hogy hívott. Mikor tud kezdeni?

– Két hét múlva. Le kell töltenem a felmondási időt.

Letettem a telefont, és az ablakhoz mentem. Odakint a megszokott udvar látszott: hinta, foltos aszfalt, egy bágyadt fényű lámpa. Átlagos tavaszi este volt. És csend. De ez már nem az a fojtogató csend volt, amelyben az ember lenyeli a megaláztatást. Ez nyugodt volt. Tiszta. Olyan, amely egy kimondott döntés után marad.

A felmondásomat pénteken írtam meg. Kézzel, egy sima fehér lapra. A betűim egyenletesek voltak; a kezem nem remegett. A tinta hamar megszáradt, az iroda levegője mindig száraz volt.

Reggel fél kilenckor tettem le Gábor asztalára, még a napi rövid megbeszélés előtt. Kilenc körül érkezett, meglátta a papírt, felvette, elolvasta, majd lassan leült.

– Ez meg micsoda?

– Felmondás. Saját elhatározásból. Két hét felmondási idővel.

Megforgatta a lapot az ujjai között. A gyűrűje végigcsúszott a papír szélén.

– Eszter. Ne viselkedjen már úgy, mint egy sértődött kislány. Mégis hová menne?

– Egy másik céghez.

– Melyikhez? – összehúzta a szemét.

– Ennek nincs jelentősége.

– Dehogynem van. Maga negyvennyolc éves. A piacon tele van minden lelkes, fiatal jelentkezőkkel. Sehol nem fog ilyen feltételeket kapni, mint itt.

Néztem őt. A gyűrűjét. Az ingét, amely vállban most is szűknek tűnt rajta. A háta mögött függő fotót, amelyen egy hivatalnokkal fog kezet valamelyik fiókmegnyitón. Nyolc éve néztem azt a képet. Minden egyes munkanapon.

– Gábor. Négy éve nem emelkedett a fizetésem. Nyolcszor utasított vissza. Megígért egy bónuszt, ami soha nem érkezett meg. Előadott egy prezentációt, amelyen az én nevem nem szerepelt, pedig én készítettem. Ez idő alatt végig dolgoztam. Csendben. Rendesen. Jól. Ezt maga is tudja.

Nem válaszolt. Az ujjai apró, ideges ritmust kezdtek verni az asztallapon.

– Nem kérek semmit – folytattam. – Egyszerűen elmegyek.

– Jó – dőlt hátra végül. – Gondolja át két napig. Talán tudunk valamit kezdeni a bérével. Mondjuk emelek rajta húszezer forintot.

Húszezret.

Négy év után.

Már tudtam, hogy a Renova-Trade-nél négyszáznyolcvanezer forintos alapbér vár, jutalékkal együtt. De ezt nem akartam az orrára kötni.

– A felmondás az asztalán van – mondtam, és kiléptem az irodából.

A két hét lassan vánszorgott. Átadtam a feladataimat. Nem Lillának – ő a finom részletek felét sem látta át.

Helyette mindent leírtam. Ügyfelenként külön-külön, aprólékosan, mintha kézikönyvet készítenék egy géphez, amelyet rajtam kívül senki sem tudott igazán kezelni. Huszonhárom oldal lett belőle. Telefonszámok, e-mail-címek, szokások, kényes pontok. Ki az, aki a hívást szereti, és ki az, akinek jobb írásban küldeni mindent. Ki dühödik fel öt perc késésen, és ki az, aki maga fél órát csúszik, aztán még csak elnézést sem kér.