Talán még helyrehozható.

Nem lett helyrehozható.

Áprilisban Gábor vezetői értekezletet hívott össze. A vezérigazgató Debrecenből érkezett, vele együtt ott ült két helyettese és a pénzügyi igazgató is. A nagy tárgyalót készítették elő: fehér csészékben kávé, frissen nyomtatott prospektusok, a papír és a péksütemény édeskés illata keveredett a levegőben.

Három teljes hétig dolgoztam a kiemelt ügyfelek megtartására épülő stratégián. Negyven dia volt az anyagban. Mindegyik mögött számok, előrejelzések, pontos lépések álltak. Minden adatot újraellenőriztem. Felhívtam az ügyfeleket, rákérdeztem az igényeikre, megkerestem a gyenge pontokat. Nyolc év alatt talán ez volt a legjobb munkám.

Gábor azt kérte, küldjem át neki a végleges változatot e-mailben, „csak átnézésre”. Vasárnap este elküldtem. Rövid választ kaptam tőle:

„Rendben, láttam.”

Hétfő reggel aztán ő állt ki a vezetőség elé, és ő tartotta meg a prezentációt.

Az én diáimmal.

Az én számaimmal.

Az én mondataimmal, amelyeken hajnal háromig ültem, mert a „megszerzés” túl hivatalosnak tűnt, a „hosszú távú ügyfélkapcsolati építkezés” viszont emberibbnek és pontosabbnak. Az első oldalon ez állt: „Készítette: G. Gábor, fiókigazgató.”

Az én nevem sehol sem szerepelt.

A harmadik sorban ültem. A vezérigazgató elégedetten bólogatott. A pénzügyi igazgató jegyzetelt. Gábor magabiztosan beszélt, pontosan tudta, hol kell mosolyognia, hol kell megállnia egy pillanatra, mikor kell széles mozdulattal a kivetítő felé intenie. A kisujján a gyűrű minden kézmozdulatnál megvillant.

Az én anyagom. Az én adataim. Az én három hetem. Az én álmatlan éjszakáim.

Az értekezlet végén a vezérigazgató kezet nyújtott neki.

– Gábor, ez kiváló munka volt. Látszik, hogy pontosan érzed, mi történik a piacon.

– Igyekszünk – felelte Gábor, és elégedetten elmosolyodott.

Megvártam, amíg mindenki elhagyja a tárgyalót. A folyosó lassan kiürült. Kávé és idegen kölni szaga maradt utánuk. Odamentem hozzá. A cipőm sarka alatt halkan megnyikordult a linóleum.

– Gábor. Ez az én prezentációm volt.

Most hosszú idő óta először egyenesen rám nézett. Nem fölöttem, nem mellettem, nem úgy, mintha csak egy bútordarab lennék a szobában. Pontosan a szemembe.

– Eszter, ez közös munka. Egy csapat vagyunk. Nem kell mindent fillérre elszámolni.

– A nevem még csak fel sem került rá.

– Mert ez nem egyéni fellépés, hanem osztályszintű anyag – keményebb lett a hangja, és már nem is rám nézett, hanem valahová a vállam fölé. – Én vagyok a vezető. Én képviselem az osztály munkáját. Maga pedig az osztály része. Inkább örüljön neki, hogy felhasználtam, amit készített. Megírhattam volna egyedül is.

Örüljek neki.

Már megint.

Valami meleg, sűrű gombóc emelkedett a torkomba. Nem sírás volt; a munkahelyemen már régen leszoktam arról, hogy könnyeket pazaroljak. Inkább csend. Az a fajta csönd, amely akkor telepszik az emberre, amikor a döntés már megszületett benne, csak még nem mondta ki hangosan.

A féléves bónuszból végül semmit sem kaptam. Egyetlen forintot sem. Amikor rákérdeztem, Gábor csak legyintett.