A kaktusz ugyanott állt az asztal szélén, mint mindig. A földje teljesen kiszáradt, elfelejtettem megöntözni. A vízadagolóból töltöttem egy műanyag pohárba, aztán óvatosan ráöntöttem.

A kezem már nem remegett.

Ekkor újra megnyitottam az álláskereső oldalt.

Most már végleg komolyan.

Három nap alatt rendbe tettem az önéletrajzomat. Mindent újraírtam. Nyolc év tapasztalat. Tizennégy milliós forgalom. Három kiemelt szerződés. Tizenkét kisebb ügyfél. Tények, számok, eredmények.

Egyetlen fölösleges mondat sem maradt benne.

Egy hét múlva három válasz érkezett. Két hét után behívtak interjúra. A cég neve Renova-Trade volt, közvetlen versenytárs. Az irodájuk a város másik végén állt, de akkor ez már cseppet sem érdekelt.

A kereskedelmi igazgató egy ötven körüli nő volt. Figyelmes, nyugodt tekintete volt, a kezében pedig egy toll, amellyel nem írt, inkább gondolkodott. Az ujjai között forgatta, miközben hallgatott. Az ablakon túl fényes februári ég látszott, alatta hóval fedett háztetők.

– Eszter, átnéztem az eredményeit – mondta. – A tizennégy milliós forgalom komoly teljesítmény. Mi ügyfélkapcsolati vezetői pozíciót ajánlanánk. Az alapbér százhúszezer forint. Ezen felül jutalék az újonnan hozott szerződések után.

Százhúszezer.

Majdnem a duplája annak, amit addig kaptam.

Bólintottam, az arcomon nem mozdult semmi. Az asztal alatt viszont olyan erősen markoltam a blúzom szélét, hogy a szövet összegyűrődött az ujjaim között.

– Két hétre lenne szükségem – mondtam.

– Legyen három – felelte. – A jó emberekre érdemes várni.

A jó emberekre érdemes várni.

Négy egyszerű szó.

Nyolc év alatt Gábor úrtól soha semmi hasonlót nem hallottam. Egyetlenegyszer sem. Neki eszébe sem jutott, hogy a jó munkatársakat meg kell becsülni. Ő abban hitt, hogy aki hasznos, az úgysem megy sehová.

Visszamentem az irodába, és hallgattam.

Dolgoztam tovább, mintha semmi sem történt volna. Jelentéseket készítettem, ügyfeleket hívtam, levelekre válaszoltam. Senkinek nem mondtam egyetlen szót sem.

Aztán Gábor behívatott magához.

Négyszemközt.

Az irodája, mint mindig, a kölnijétől szaglott: nehéz, fás, túl erős illat lengte be a szobát.

– Eszter, a megbeszélésen talán kicsit túl kemény voltam – kezdte. – Tudja, néha elragadtatom magam.

Megigazította a gyűrűjét.

Ez nem bocsánatkérés volt. Inkább közlés. Olyan hangon mondta, mintha csak megállapítaná, hogy odakint havazik.

– Gondolkodtam rajta – folytatta –, és úgy döntöttem, hogy a féléves eredmények után kap tőlem egy bónuszt. Egy rendeset. A lojalitásáért. Maga végül is lojális, ugye, Eszterke?

Ránéztem. Az íróasztalon álló lámpa alig hallhatóan zúgott, az ablak mögött pedig ugyanaz a szürke udvar terült el: szemetes konténerek, latyakos beton, egy autó, amelynek ablaktörlői odafagytak a szélvédőhöz.

– Köszönöm, Gábor – mondtam végül.

Aztán kimentem.

És hosszú idő óta először megfordult bennem a gondolat: talán mégsem kellene elküldenem azt az önéletrajzot. Lehet, hogy tényleg számítok neki, csak képtelen normálisan kimondani? Lehet, hogy a bónusz majd mindent más fénybe helyez?