– Lilla remekül kezelte az Orion-Group ügyét. Pontosan így kell dolgozni. Tanuljanak belőle.

Közben rám nézett.

Lilla mosolygott. A tárgyalóban lassan szétterült az édeskés, vaníliás parfümje, nekem pedig hirtelen émelyegni kezdett a gyomrom. Nem képletesen. Valóban rosszul lettem tőle, mint amikor az ember túl sok cukros krémet nyel le.

Nem szóltam semmit.

Aznap este azonban, amikor hazaértem, négy év után először nyitottam meg egy álláskereső oldalt. Nem azért, hogy „csak körülnézzek”. Ezúttal komolyan.

A kezem megállt a billentyűzet fölött. Az önéletrajzomhoz évek óta hozzá sem nyúltam. Még mindig az állt benne: értékesítési menedzser. Csakhogy a valóságban már rég egy teljes ügyfélkapcsolati részleg vezetőjeként dolgoztam. Egyszerűen Gábor úr ezt nem vette észre.

Vagy nem akarta észrevenni.

A februári megbeszélést a nagy tárgyalóban tartottuk. Ott ült az egész osztály: tíz ember, mellettük két gyakornok, az asztalfőn pedig Gábor úr. Odakint kavargott a hó, az ablakpárkány alatt a radiátor apró fémes kattanásokkal melegedett. A fogason lógó egyik kabátból nedves gyapjúszag áradt.

Gábor a kivetítőn léptette a diákat.

Az én diáimat.

Én készítettem a januári eredményekről szóló prezentációt. Harminckét oldal volt. Négy estén át dolgoztam rajta munka után, amikor mások már rég hazamentek.

– A havi teljesítmény – mondta Gábor. – Eszter, ismertesse.

Felálltam, és a számokkal kezdtem. A Vektornál tizennyolc százalékos növekedés, az Orion-Groupnál tizenkettő, az Építő Szövetségnél hét.

– Álljunk meg – emelte fel a kezét Gábor. – Hét százalék? Maga ezt növekedésnek nevezi? Ez szégyen. Lilla, maga elfogadna ilyen eredményt?

Lilla kihúzta magát. A blúza gallérja szárazon megroppant.

– Természetesen nem – felelte. – Legalább tizenöt százalék lenne az elfogadható. Más szemlélet kellene.

– Na, erről beszélek! – Gábor tenyere csattant az asztallapon. – Hallja, Eszter? Friss gondolkodás. Magának sem ártana tanulnia a fiataloktól.

Ott álltam a vetítővászon előtt, tíz szempár kereszttüzében. A radiátor újra kattant egyet, valaki pedig halkan köhintett az asztalnál. Zavartan, mintha bocsánatot kérne azért, hogy egyáltalán jelen van.

– Az Építő Szövetség nehéz ügyfél – mondtam végül. – Két éven át egyáltalán nem volt náluk növekedés. Ez a hét százalék öt hónap tárgyalás eredménye. Tizennégy személyes egyeztetés kellett hozzá.

Gábor úr azonban nem engedte, hogy befejezzem.

– Eszter – hajolt előre –, döntést hoztam. Lilla mostantól vezető menedzser. Az Építő Szövetség és a Vektor ügyében neki fog beszámolni.

Csend lett.

Sűrű, fullasztó, vattaszerű csend.

Valaki elejtett egy tollat. Végiggurult az asztalon, aztán koppanva a padlóra esett. Senki nem hajolt le érte.

Öt hónapja van itt. Én nyolc éve. Az én ügyfeleim. Az én számaim. Az én tizennégy millióm.

– Lillának új látásmódja van – folytatta Gábor. – Nekem eredmények kellenek, nem szolgálati idő. Inkább köszönje meg, hogy még itt tartom, Eszterke.

Megint.

Összeszedtem a papírjaimat. Egyetlen szó nélkül. Kiléptem a tárgyalóból, végigmentem a folyosón, és visszaértem az asztalomhoz. A lábam olyan volt, mintha nem is csont tartaná, hanem vatta. A linóleum halkan nyekeregett a cipőm alatt.