Nem volt vele bajom. Őszintén szólva munka akadt bőven. A tizenkét kisebb ügyfél fél napokat vitt el levelezéssel, a három nagy partner pedig tárgyalásokat, prezentációkat és hétvégi telefonokat követelt. Már arra sem emlékeztem, mikor feküdtem utoljára szombaton csak úgy a kanapén.

Lilla a szomszédos asztalnál rendezkedett be. A helye hamar megtelt vaníliás parfümillattal: édes volt, sűrű és tolakodó. Az első hét végére az egész sarok ezt árasztotta. Én kinyitottam az ablakot, Lilla fázott, és becsukta.

– Gábor úr, elkészítettem az „Orion-Group” csomagbővítésére vonatkozó ajánlatot – mondtam a pénteki értekezleten.

Három és fél éve én gondoztam ezt a szerződést. András urat, az igazgatót, név szerint ismertem; emlékeztem a felesége születésnapjára, tudtam, hogy cukor nélkül issza a teát, és ki nem állhatja, ha valaki késik.

– Rendben. Add át az anyagot Lillának. Fejezze be ő.

Pislogtam egyet.

– Szerdán találkozónk van velük. Kifejezetten engem várnak.

– Eszter, Lilla friss szemmel néz rá a dolgokra. Neked pedig jót tesz, ha megtanulsz feladatokat átadni – mosolygott rám úgy, mintha szívességet tett volna.

Átadtam az anyagot. Tizenhét oldal. Három hét előkészítés. Lilla ebéd közben lapozta végig, szendvicset rágcsálva; a morzsák egyenesen a címlapra hullottak. Láttam. Nem szóltam semmit.

Aztán bekövetkezett valami, amire egyáltalán nem számítottam.

A hónap végén a könyvelés rossz címre küldte el az összesített bérlistát. Gábor úr helyett hozzám érkezett. Gépszerűen megnyitottam a levelet. És megláttam a számokat.

Lilla havi háromszázhetvenkétezer forintot kapott.

Én kétszázhetvenkétezret.

Százezerrel többet. Egy ember, aki két hónapja dolgozott itt, és még a pénzügyi igazgató vezetéknevét sem tudta megjegyezni, jóval magasabb fizetést kapott nálam, aki nyolc éve vittem a céget, és ötvenhatmillió forintnyi forgalmat hoztam.

A kezem magától bezárta az e-mailt. Az ujjaim jéghidegek voltak, mintha fagyos vízzel teli poharat szorongattam volna.

Nem harag volt ez. Nem. Valami egészen más. Halk, vékony reccsenés, mint amikor az üveg először nem törik darabokra, csak megjelenik rajta egy finom repedés. Nézed azt a vonalat, és tudod: hamarosan végigfut.

Ugyanezen a héten Lilla majdnem elveszítette az „Orion-Groupot”. Elfelejtette elküldeni a frissített árlistát, összekeverte a szállítási feltételeket, a megbeszélésen pedig András urat, a vezérigazgatót kétszer is Márk úrnak szólította.

András úr személyesen hívott fel engem. A hangja száraz volt, ingerült.

– Eszter, mégis mi zajlik maguknál? – kérdezte. – Én kizárólag maga miatt dolgozom együtt a cégükkel. Ki ez a kislány?

Letettem, aztán azonnal hívtam Lillát. Sorra vettem vele a hibákat, közben én magam javítottam át az árlistát, és elküldtem András úrnak a pontos adatokkal kiegészített levelet. Ezután még egyszer felhívtam az Orion-Groupot, végigkérdeztem minden feltételt, ellenőriztem minden sort, minden dátumot, minden számot.

A szerződés végül nálunk maradt.

Hat órám ment rá a szabadnapomból.

Természetesen ingyen.

A következő reggeli rövid értekezleten Gábor úr bejelentette: