Anya a szája elé kapta a kezét.

Apa szeme megtelt nedvességgel.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.

András hívott.

Kihangosítottam.

— Whitaker kisasszony — jelentette tárgyilagos hangon. — A Kikötő Rezidenciánál minden rendeződött.

Anya értetlenül nézett rám.

Apa összevonta a szemöldökét.

— Ez pontosan mit jelent? — kérdeztem, bár már sejtettem a választ.

— Erikát és Gábort tájékoztattuk róla, hogy a lakhatási engedélyük visszavonásra került. Először nem voltak hajlandók távozni. A biztonsági szolgálat felvette a kapcsolatot az épület üzemeltetésével. A dokumentumok ellenőrzése után elhagyták az ingatlant, a személyes holmijaikat magukkal vitték. A zárakat lecseréltük. A hátrahagyott tárgyakat leltárba veszik, és raktárba szállítják. Szállodai szoba foglalva van számukra az ön céges számlájára.

Anya élesen beszívta a levegőt.

Apa csak ennyit mondott:

— Anna.

Felemeltem a kezem.

— Tisztelettel bántak velük? — kérdeztem Andrást.

— Igen, asszonyom. Nem történt erőszak. Senki nem emelte fel a hangját. Minden kamerafelvételen rögzítve van.

— Rendben.

András még hozzátette:

— Pétert értesítettük.

Mintha csak erre várt volna, a telefonom kijelzőjén azonnal felvillant Péter neve.

Aztán újra.

Majd megint.

Ezután záporozni kezdtek az üzenetek.

Péter: Mi a fenét műveltél?
Péter: Kidobtad az anyámat és az öcsémet?
Péter: Teljesen megőrültél?
Péter: Azonnal hívj vissza.
Péter: HOGY TEHETTED EZT A CSALÁDOMMAL?

Az utolsó mondatot néztem.

Aztán halkan felnevettem.

Nem volt benne semmi vidámság.

Apa leereszkedett az egyik székre.

— Anna, az anyja mégiscsak idős asszony.

— Ahogy ti is.

— De ő ezt nem csinálta.

— Nem. Ő csak élvezte az eredményét.

Anya suttogva kérdezte:

— És Péter?

A telefon újra csörögni kezdett.

Kinyomtam.

Aztán megnyitottam a biztonsági alkalmazást, és az iPadet a szüleim felé fordítottam.

— Szeretném, ha megnéznétek valamit.

Anya hunyorítva hajolt a képernyő fölé.

A felvételt arra a pontra tekertem vissza, ahol Péter a verandán állt a húgával, Viviennel.

Apa arca már azelőtt elsötétült, hogy Vivien kényelmesen, mintha csak vendégségbe érkezett volna, belépett a házba.

Amikor az a nő, aki papíron valaha a családunkhoz tartozott, belerúgott apa kalapjába, és a sárba sodorta, apám hangosan szívta be az orrán át a levegőt, majd félrenézett.

Anya ezúttal nem sírt.

Megdermedt.

— Ez a kis cafka rátaposott apád holmijára — mondta lassan.

— A kalapomat rúgta el — motyogta apa.

Bólintottam.

— Igen.

Anya letette az érintetlen bögrét.

Amióta megérkezett, most először volt kemény a hangja.

— Akkor egyetlenegyüket se merészeld sajnálni.

Ránéztem anyámra.

Arra a nőre, aki bocsánatot kért a pincértől, ha a pincér hozta ki rosszul a rendelést.

Arra a nőre, aki karácsonyi képeslapot küldött olyan szomszédoknak is, akik már a nevét sem tudták.

Arra a nőre, akit Péter családja otthagyott zokogni a gyepen.

Felemelte az állát.

— Vigyél minket haza, Anna.

— Hazaviszlek.

— És amikor ezzel végeztél — tette hozzá —, fejezd be, hogy eltartod azt az embert meg az egész pereputtyát.

Péter egy órán belül huszonhétszer hívott.