András mély levegőt vett.

– Péter anyjának és öccsének?

– Igen.

Újra a kamera képére néztem.

Péter most a nyitott ajtóban állt, és vidáman magyarázott valamit Erikának. Az asszony elégedetten bólogatott, közben megigazította a gyöngysorát.

Nem éreztem semmit.

És ez volt az első dolog, amitől megijedtem.

Nem remegtem.

Nem sírtam.

Nem akartam sikítani.

Csak valami tiszta, jeges csend áradt szét bennem.

A házasságom nem azon a reggelen halt meg a bíróságon. Akkor értettem meg, hogy már évek óta halott volt. Én egyszerűen annyira el voltam foglalva azzal, hogy a sírjára virágot fizessek, hogy nem vettem észre.

– Küldj két biztonsági embert Harbor Ridge-be – folytattam. – Csak békés eljárás lehet. Semmi erőszak. Semmi fenyegetés. Kapjanak két órát, hogy összeszedjék a legfontosabb holmijaikat. A többi tárgyukat vitessétek klimatizált raktárba, az én költségemre. Foglalj nekik szállodát három éjszakára.

András válaszolt:

– Értettem.

– És gondoskodj róla, hogy Pétert csak azután értesítsék, miután a zárakat lecserélték.

– Utána?

– Utána.

Letettem, és mozdulatlanul megálltam az irodám közepén.

Az üvegfalakon túl Boston belvárosa a maga ritmusában élt tovább. Telefonok csörögtek. Asszisztensek mappákat vittek egyik tárgyalóból a másikba. Drága öltönyös férfiak vállalatfelvásárlásokról vitatkoztak, mintha az életet le lehetne egyszerűsíteni négyzetméterekre és tőkésítési rátákra.

Talán le is lehetett.

Péter megtanított rá.

Nyolc éven át én finanszíroztam a róla kialakított képet.

Méretre szabott öltönyök.

A lízingelt fekete Range Rover, amelyet saját autójaként mutogatott.

Tagság egy zártkörű klubban.

Színlelt befektetői vacsorák.

A „tanácsadó cége”, amely soha senkinek nem adott tanácsot, legfeljebb abban, hogy mennyi türelmemet lehet még elnyelni.

Akkor mentem hozzá, amikor még elbűvölő és éhes volt. Zseninek nevezett, mielőtt bárki más megtette volna. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy lát engem. Hogy valóban érti, ki vagyok.

Most már tudtam az igazat.

Péter egyszerűen megtalálta élete legbiztosabb bankját.

Az asszisztensem megjelent az ajtóban. Amikor meglátta az arcomat, megfeszült a tekintete.

– Anna?

– Szabadítsd fel a délutánom második felét.

– Teljesen?

– Teljesen.

Bólintott.

– Máris.

– És hívd fel Eszter Mercert.

A szemöldöke felszaladt.

– A válóperes ügyvédemet.

Egyetlen kérdést sem tett fel. Pontosan ezért fizettem többet neki, mint az emeletemen dolgozó junior brókerek felének.

– Azonnal.

Felvettem a táskámat, az iPademet és azt a kis bőrmappát, amelyet az íróasztalom legalsó fiókjában tartottam.

Ebben a mappában volt az, amit Péter soha nem vette a fáradságot, hogy aláírás előtt elolvasson.

A házassági szerződésünk.

Két évvel az esküvő után írta alá, amikor az egyik üzleti bukása majdnem az én nevemet is belerántotta egy peres ügybe. Túlságosan elbizakodott volt ahhoz, hogy belemélyedjen a szövegbe. Túlságosan örült annak, hogy kihúztam az adósságai közül. Túlságosan megrészegítette a pénzem ahhoz, hogy észrevegye a pontos megfogalmazásokat.

A különvagyon különvagyon marad.

Az én személyes jövedelmemből szerzett eszközök az én tulajdonomat képezik.