– Ott vannak – mondtam.

Rövid csend következett.

– Költöztetőautókkal?

– Kettővel.

Eszter lassan kifújta a levegőt.

– Remek. Tehát tanúkkal, egyértelmű szándékkal és lenyűgöző önbizalommal érkeztek. Indulok.

Mire Riverside-ba értem, a helyzet pontosan olyanná fajult, mint azok a környékbeli jelenetek, amelyeket az emberek úgy tesznek, mintha nem vennének észre, miközben egyetlen másodpercet sem mulasztanak el belőle. Két rendőrautó állt a járda mellett. A szomszédok félig elbújva figyeltek a sövények mögül. Vivien még mindig filmezett. Gábor dühösen rótta a köröket a kapu előtt. Erika pedig egy rendőrrel beszélt, annak a sértett méltóságnak minden merevségével, amelyet az vált ki belőle, ha valaki ki meri mondani neki: nem.

A vaskapu továbbra is zárva maradt.

Mögötte a házam olyan nyugodtnak és elegánsnak tűnt, mint mindig: halvány kőfalak, magas ablakok, kúszó borostyán, és a késő délutáni fény, amely puhán siklott végig a palatetőn. Az utcáról nézve még mindig ugyanaz a gyönyörű kúria volt, ahol Péter ügyfeleket fogadott, ahol Erika jótékonysági ebédeket rendezett, ahol Vivien a konyhaszigetem mellett pózolt, miközben úgy vágta meg a képeit, hogy a családi fotóim véletlenül se kerüljenek bele a felvételbe.

Csakhogy fogalmuk sem volt róla, mi vár rájuk odabent.

Kiszálltam az autóból.

Erika úgy fordult felém, mintha egy elkésett alkalmazott érkezett volna meg végre.

– Na végre – csattant fel. – Nyisd ki a kaput, Anna. Ma már így is elég jelenetet rendeztél.

Odamentem a rácshoz, és a belső oldalon megálltam vele szemben.

– Jó napot, Erika.

– Ne beszélj velem ezen a hidegvérű, kimért hangon. Péter öt évig élt itt. Ez az ő otthona is.

– Nem – vágtam rá.

Vivien magasabbra emelte a telefonját.

– Látja ezt mindenki? – beszélt a kamerába. – A volt sógornőm azt hiszi, csak úgy utcára tehet egy egész családot, miután az öcsémet teljesen kifosztotta.

Ránéztem.

– Vivien, ha már rögzíted, ügyelj rá, hogy az egész történetet vedd fel.

A mosolya megfeszült.

Gábor közelebb lépett, vörös arccal, széles vállakkal.

– Nyisd ki a kaput, Anna. Be kell vinnünk a bútorokat. Anya egyelőre elfoglalja a fő hálószobát. Én a dolgozószobában leszek, amíg lezárul a lakásom adásvétele, Vivien pedig azt mondja, a nagy gardróbban a legjobb a fény a tartalmaihoz.

Úgy beszélt, mintha csupán a ház alaprajza alapján válogatná ki a szobákat.

Valami hűvös, tökéletesen tiszta nyugalom ereszkedett rám.

A Vale család éveken át úgy viselkedett az otthonomban, mintha az az ő családi birtokuk lenne. Erika vacsorák előtt átrendezte a virágokat, mintha az ízlésemet korrigálni kellene. Vivien videókat készített az álomszerű életről a medencém mellett, anélkül hogy egyszer is megemlítette volna: a ház az enyém. Gábor megitta a boraimat, és elhunyt apám könyvtárszobáját „családi irodának” nevezte.

Péter pedig mindezt hagyta.

Akkoriban a hallgatást békének hittem.

Többé nem.

Az egyik rendőr odalépett hozzánk.

– Hölgyem, ön ennek az ingatlannak a tulajdonosa?

– Igen. Anna Whitaker Bennett.

Átnyújtottam neki azt a mappát, amelyet Eszter már hetekkel korábban előkészített.