„Nóra mostanában nem a minőséggel hódít, hanem a mennyiséggel” — jelentette ki Gábor hangosan a teraszon, mire kínos csend ereszkedett a társaságra
Megalázó pillanat, könyörtelenül igazságtalan és fájdalmas.
— Nóra mostanában nem a minőséggel hódít, hanem a mennyiséggel — jelentette ki Gábor jó hangosan, miközben gyakorlott mozdulatokkal forgatta a nyársakat a parázs fölött. — Ugye, Nórikám? A jó emberből sosem elég. Főleg, ha az ember feleségéről van szó.
A nyaraló terasza fölött kínos csend ereszkedett meg.
Eszter, Gábor edzőtermi ismerősének felesége idegesen megigazította a tökéletesre lakkozott frizuráját, aztán úgy tett, mintha a szénsavas ásványvize hirtelen rendkívül érdekes lenne. A férje, Márk halkan felhorkant, de elharapta a nevetést, és zavartan félrenézett. Egyedül Tamás — Gábor legjobb barátja és egykori üzlettársa — nem mosolygott. Ő komoran, kutató tekintettel nézett rám.
A fonott kerti fotelben ültem, és éreztem, ahogy a szandál pántja belevág feldagadt bokámba. Egy bő szabású lenruhát viseltem, amelyet két héttel korábban kifejezetten erre a hétvégére vettem. Ez volt az egyetlen ruha az üzletben, amely nem feszült rá áruló módon a hasamra és a csípőmre, amelyek az elmúlt két évben látványosan megváltoztak.
— Na, Gábor, ezt azért nem kellett volna — próbálta menteni a helyzetet Márk. — Nórával semmi baj, teljesen jól néz ki.
— Ugyan már, szeretetből mondom! — nevetett fel Gábor, kivillantva szabályos, fehér fogait. Tagadhatatlanul jó formában volt: napbarnított, sportos, feszes pólóingben, mintha egy életmódmagazinból lépett volna ki. — Csak megállapítottam egy tényt. Régen együtt jártunk reggel futni, most már én futok, Nóra pedig alszik. Vagy eszik. Nálunk munkamegosztás van: én felelek az alakért, ő a hűtő tartalmáért.
Valami bennem tompán összeroppant, de az arcomon nem látszott semmi. Az elmúlt években tökélyre fejlesztettem, hogyan kell lenyelni a megaláztatást, és udvarias, halvány mosoly mögé rejteni.
— Megnézem, elkészült-e már a krumpli a sütőben — mondtam egyenletes hangon, és felálltam.
— Hozd ki a szószt is! — kiáltott utánam a férjem. — A fokhagymásat!
Beléptem a nyaraló hűvös konyhájába, behúztam magam mögött az ajtót, majd a homlokomat a hűtőszekrény ajtajának támasztottam.
Harmincnégy éves voltam. Százhatvanöt centihez majdnem nyolcvanöt kilót nyomtam. Két év alatt huszonkét kiló rakódott rám. Ismertem minden redőt a testemen, gyűlöltem a tükörképemet, és már szinte egyáltalán nem vettem magamnak új ruhát.
Gábor azonban vagy nem tudta, vagy nagyon igyekezett úgy tenni, mintha nem tudná, miért jutottam idáig.
Két évvel korábban az én nagyravágyó férjem egyszer csak kijelentette, hogy alkalmazottként dolgozni a vesztesek sorsa, ő pedig ennél többre hivatott. Elhatározta, hogy prémium építőanyagok kiszállításával foglalkozó céget alapít. Az induláshoz nagyjából tizenkétmillió forintra volt szüksége. Mivel saját fedezete nem akadt, valahogy rábeszélte anyámat, hogy terhelje meg a lakását — azt a lakást, ahol mi is éltünk, és amelyet addig „gyakorlatilag a miénknek” tekintettünk. Esküdözött, hogy az egész csak fél évre szóló formaság, kockázat pedig nincs benne.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz