„Dobd el azt a szerencsétlent, és térj vissza a fiam mellé!” — bukkant fel váratlanul az egykori anyósa és pénzt követelt Júliától
Aljas felbukkanás megingatta békés reggelét.
— Dobd el azt a szerencsétlent, és térj vissza a fiam mellé! Most, hogy vagyonos lettél, már hajlandó vagyok befogadni! — bukkant fel váratlanul az egykori anyósa.
A kora reggeli telefon Erzsébet Ilonától alaposan kizökkentette Júliát. Felvenni nem tudta időben, visszahívni viszont esze ágában sem volt. Ugyan mit akarhatott tőle már megint az asszony? Könnyen lehet, hogy újabb kitalált adósságot emlegetne, valami régi, nem létező sérelmet, amelynek ürügyén pénzt próbálna kipréselni a volt menyéből.
Júlia sem Andrásnak, a volt férjének, sem Erzsébet Ilonának nem maradt adósa semmivel. Amikor elváltak, mindent visszaadott, amit valaha Andrástól kapott: az ajándékokat, az emlékeket, mindazt, ami a régi életéhez kötötte. Egyetlen tárgyat sem tartott meg magának, mert tiszta lappal akart továbbmenni. Erzsébet Ilona azonban képtelen volt beletörődni abba, hogy nincs többé hatalma fölötte.
Időről időre újra felbukkant, mintha csak emlékeztetni akarná Júliát a létezésére, és minden alkalommal sikerült valami mérgező megjegyzést odavetnie. Most is valószínűleg efféle rosszindulat vezette.
Júlia előbb benézett a hálószobába. Gábor, a férje, még aludt. Csak ezután töltött magának egy csésze kávét, leült a számítógép elé, és megnyitotta a céges levelezést. Az utóbbi hetekben egyre több feladat szakadt rá abban a vállalkozásban, amely Gábor tulajdonában állt.
Két hónappal korábban Gábor az egyik építési helyszínen tartott ellenőrzést, amelyet rövid időn belül át kellett volna adniuk. Valaki nem tartotta be a munkavédelmi előírásokat, ő pedig lezuhant a magasból. A baleset következtében súlyos gerincsérülést szenvedett.
Az orvosok óvatosan fogalmaztak, de a szavaikból így is kiérződött a bizonytalanság. Műtétre szükség lehetett, ám senki sem merte megígérni, hogy Gábor valaha ismét a saját lábára állhat. Júlia mégsem engedte meg magának, hogy összeomoljon. Nap mint nap tartotta benne a lelket, és igyekezett elhitetni vele, hogy nincs minden veszve.
Ha végül tolószékben kell is élnie, attól még nem ér véget az életük. Szerették egymást, és Júlia biztos volt benne, hogy közösen ezen is átverekedik magukat.
Miután átnézte a beérkezett üzeneteket, ellenőrizte a határidőket, és meggyőződött róla, hogy semmi sürgős nem csúszott ki a kezéből — a fontosabb tárgyalásokat csak délutánra tették —, valamelyest fellélegzett. Reggelit készített, majd elkezdett összeszedelőzködni, hogy időben beérjen az irodába.
Az volt a terve, hogy a lehető legkorábban elintézi az ügyeket, és délután elviszi Gábort levegőzni. Amikor a férje felébredt, segített neki átülni a kerekesszékbe, aztán óvatosan kitolta a konyhába. Gábor sok mindent meg tudott már oldani egyedül, Júlia mégis állandó figyelemmel vette körül.
— Menjünk ma egy kicsit sétálni? — kérdezte halkan, miközben szeretettel átkarolta a férje vállát.
— Ha neked jólesik, menjünk — felelte Gábor. — Csak próbálj minél előbb hazajönni. Szóltam a helyettesemnek, hogy ne rakjanak rád mindent. A megbeszélések nagy részét inkább ő vigye végig.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz