„Nem azért kértem szabadságot, hogy itt egyszerre legyek gyerekfelvigyázó, szakácsnő meg kerti segédmunkás” — keserűen kimondta Lilla, és a teraszra hirtelen csend ereszkedett
Ez az igazságtalan teher felháborító és elviselhetetlen.
— Nem azért kértem szabadságot, hogy itt egyszerre legyek gyerekfelvigyázó, szakácsnő meg kerti segédmunkás.
Amikor Lilla végre kimondta, ami napok óta gyűlhetett benne, olyan csönd ereszkedett a teraszra, mintha valaki hirtelen elzárta volna a világ zaját.
Még a gyerekek is elhallgattak egy pillanatra. Én az asztal mellett álltam, karomon egy paradicsommal megrakott kosárral, és néhány másodpercig fel sem fogtam, hogy ezt valóban nekem mondta.
A fiam, Levente, felnézett a telefonja kijelzőjéről.
— Lilla…
— Ne, Levente. Most az egyszer engedd, hogy befejezzem.
A menyem óvatosan letette a limonádés poharát, majd felállt a székről. Az arca piros volt a hőségtől és az idegességtől, a haját kapkodva fogta össze, a nadrágján pedig sötét földnyom látszott. Aznap reggel óta már meglocsolta az ágyásokat, összedobta az ebédet, szemmel tartott három gyereket, és még a teraszt is rendbe rakta.
Most mégis nyugodtan, egyenesen rám nézett.
— Hatodik napja vagyunk itt — mondta lassan. — Hat napja. És amióta megérkeztünk, egyetlen olyan napom sem volt, amelyet valóban pihenésnek nevezhetnék.
Összehúztam a szemöldökömet.
— Ugyan már, senki nem parancsolta meg neked, hogy bármit is csinálj.
Lilla halkan, keserűen felnevetett.
— Komolyan ezt gondolod?
A kert irányába intett.
— Akkor ki kopogott be tegnap reggel hétkor azzal, hogy az uborkát még a forróság előtt meg kellene öntözni?
Nem válaszoltam azonnal, csak szorosabbra zártam a számat.
— Mindössze egy apró segítséget kértem.
— És azelőtt? Ki mondta, hogy jó lenne kigazolni az epret?
— Az nem tarthatott tovább húsz percnél.
— Másfél óráig tartott.
Levente ekkor felállt, mintha közéjük akarna állni.
— Rendben, de azért egy kis gaz miatt talán nem kellene veszekednünk…
Lilla felé fordította a fejét.
— Nem a gaz a lényeg, Levente.
Nem emelte fel a hangját. Éppen ez tette az egészet még feszültebbé.
Olyan kimérten beszélt, ahogy azok szoktak, akik túl sokáig hallgattak, és már minden szót előre megfontoltak.
Hat nappal korábban érkeztünk meg a vidéki házunkba.
Pontosabban szólva nemcsak mi ketten mentünk, hanem szinte az egész család velünk tartott.
A férjemmel, Norberttel tizenöt éve vettük azt a kis házat. Nyár elején vagy közepén mindig eltöltöttünk ott pár hetet, mert számunkra ez jelentette a nyugalmat, a friss levegőt és a megszokott családi ritmust.
Abban az évben Levente állt elő az ötlettel, hogy Lilla is jöjjön velünk, a gyerekekkel együtt. A nyolcéves Marcell és az ötéves Dóra persze azonnal lelkesedtek.
A lányom, Nóra szintén úgy határozott, hogy néhány napra csatlakozik hozzánk. Ő a négyéves kisfiával, Márkkal érkezett.
Az elején minden idillinek tűnt.
Ragyogó napsütés.
Tágas terasz.
Nagy, zöld kert.
Felfújható medence a gyerekeknek.
Hosszú, közös ebédek és vacsorák.
Amikor Lilla kiszállt az autóból, még mosolyogva jegyezte meg:
— Pont erre vágytam. Két hétre, amikor végre nem kell a munkán járatnom az eszem.
Egy nagy cégnél dolgozott adminisztratív vezetőként, és az utóbbi hónapokban sokszor csak késő este esett haza. Tudtam róla, hogy kimerült.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz