„Tudnál kicsit halkabban beszélni? A szomszédok meghallják, aztán az egész lépcsőház ezen fog csámcsogni” — Gábor bosszúsan kérte, mintha nem is őt kapták volna rajta
Ez a csöndes árulás felháborító és megalázó.
A házassági vagyonjogi szerződés alapján Gábornál maradt a lakás, az autó és a megtakarításaink szinte teljes egésze. Nekem néhány hónapra elegendő pénz jutott, meg tizenhat évnyi tapasztalat, amelyet a férjem lenézően csak „táblázatokkal való piszmogásnak” nevezett. Egy évvel később derült ki, hogy éppen ezeket a táblázatokat becsülte alá a legjobban.
Az előszobai kis szekrény mellett női cipő állt.
Bézs színű, keskeny fazonú, vékony fémcsattal. Nem az enyém.
Csak pár másodpercig időztem az ajtóban. Az értekezlet a vártnál hamarabb véget ért, ezért úgy döntöttem, hazaugrom a szerződésért, amelyet reggel az otthoni dolgozószobában felejtettem. Gábornak ebben az órában a munkahelyén kellett volna lennie.
A konyha felől női nevetés hallatszott. Aztán meghallottam a férjem hangját.
– Tudnál kicsit halkabban beszélni? A szomszédok meghallják, aztán az egész lépcsőház ezen fog csámcsogni.
Letettem a kulcsaimat az idegen cipő mellé.
A nevetés abban a pillanatban elhalt.
Elsőként Gábor lépett ki a konyhából. Az inge a nyakánál ki volt gombolva, a haja úgy állt, mintha többször idegesen beletúrt volna. Mégsem ez döbbentett meg igazán, hanem az, hogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit rajtakaptak.
Inkább bosszús volt.
Mintha én rontottam volna be váratlanul a saját lakásomba, és ezzel elrontottam volna a napját.
A válla mögött feltűnt Vivien az értékesítési osztályról. Láttam már a céges karácsonyi vacsorán. Akkor szinte egész este Gábor mellett ült, minden viccén nevetett, és néhányszor túlságosan gondoskodó mozdulattal igazította meg a gallérját.
Most Vivien a mellkasához szorította a táskáját, és láthatóan nem tudta eldönteni, hová nézzen.
– Eszter, én tudom, hogy ez most hogyan fest, de kérem, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket – hadarta. – Mindent meg tudok magyarázni.
Előbb rá néztem, aztán Gáborra.
– Erre még kíváncsi is lennék. Pontosan mit szeretne megmagyarázni? Hogy a cipője magától érkezett a lakásomba, ön pedig csak utána jött, hogy ellenőrizze, nem tévedt-e el?
Vivien arca lángba borult.
– Nem vagyok köteles sértéseket hallgatni.
– Még egyetlen sértést sem mondtam – feleltem nyugodtan. – Csak próbálom felmérni, mekkora képzelőerő kell ahhoz, hogy ezt a helyzetet bármi másként lehessen előadni.
Gábor tett felém egy lépést.
– Eszter, elég. Ne kezdj most kihallgatásba, és ne alázz meg senkit. Vivien elmegy, mi pedig kettesben, normálisan megbeszéljük.
Majdnem elmosolyodtam.
– Milyen kényelmesen elrendezted. A szerető távozik, a törvényes feleség marad, te pedig középen állsz, mint a kulturált beszélgetések főszakértője.
– Azt kértem, ne kezd el.
– Gábor, fényes nappal behoztál egy nőt a közös otthonunkba. Hidd el, ez a beszélgetés már nélkülem is elkezdődött.
Vivien kapkodva nyúlt a kabátja után.
– Én tényleg elmegyek. Maguknak jobb, ha kettesben beszélnek.
– Ez talán az első értelmes gondolat ma – mondtam. – Menjen csak.
Hirtelen felém fordult.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz