„Ezt csak akkor, ha rajtam keresztül gázoltok!” — Réka felháborodva csattant fel, amikor megtudta, hogy anyósa elvárná tőle a lakás eladását
Kegyetlenül igazságtalan, mégis fájdalmasan szerethető.
— Ezt csak akkor, ha rajtam keresztül gázoltok! — csattant fel Réka, amikor a fülébe jutott, hogy az anyósa azt várná tőle: adja el a saját lakását mások tartozásai miatt.
Erika az ajtóban úgy fogadta a fiát, mintha Márk nem egy újabb kényes családi vitára érkezett volna, hanem ünnepi köszöntésre. Hatvanévesen, háziköntösben is szinte szikrázott belőle az energia, és az a rendíthetetlen anyai önbizalom áradt belőle, amely minden ellenvetést képes volt maga alá gyűrni.
— Ugyan, Márk, ne csinálj már ebből ekkora ügyet! Majd ideköltöztök hozzám! — intett könnyedén, mintha legfeljebb egy virágcserepet kellene áttenni egyik ablakpárkányról a másikra. — Én ebben semmi megoldhatatlant nem látok.
Márk leereszkedett a kifakult kanapé szélére, és két ujjal megmasszírozta a halántékát. Istenem, csak ezt ne… Már most érezte, ahogy a mellkasában megindul az a nyugtalan, ismerős lüktetés.
— Ezt most komolyan mondod, anya? — körbepillantott a zsúfolt, egyszobás lakáson, ahol minden sarokban régi bútorok, emlékek és évtizedek óta gyűjtögetett holmik álltak. — Mégis hogyan férnénk el itt hárman? Neked egyetlen szobád van, Rékáé pedig kétszobás. Sokkal logikusabb lenne, ha te költöznél hozzánk.
Erika arckifejezése egy pillanat alatt megkeményedett. A mosolya úgy tűnt el, mintha valaki egyetlen mozdulattal letörölte volna.
— Hogy én menjek hozzátok? — kérdezte, és a hangjában hideg, éles csengés jelent meg. — Hallod te egyáltalán, mit beszélsz, kisfiam? Adjam el az otthonomat? A helyet, ahol felnőttél? A közös múltunkat? Na azt már nem!
Márk keserűen felsóhajtott magában. Tessék, már el is kezdődött. Pontosan ismerte ezt a hangsúlyt, és azt is tudta, merre kanyarodik majd a beszélgetés. Mégis mindig maradt benne egy halvány remény, hogy egyszer talán másképp alakul.
— De anya, attól ez még egyszobás lakás — próbált higgadt maradni, és ésszerű érveket sorakoztatni. — Hová húzódnánk félre? Hol lenne akár egy kis magánéletünk? Se külön helyiség, se nyugalom. Nekem sem volna egyszerű, Réka pedig biztosan hallani sem akarna róla.
Erika gúnyosan felhorkant. Ez a hang Márk számára fájdalmasan ismerős volt.
— Réka véleménye engem hidegen hagy, Márk! — pattant fel, majd ideges mozdulatokkal igazgatni kezdte az asztalterítőt. — Amikor én gyerek voltam, ugyanebben a lakásban éltünk a nagyszüleiddel meg a három bátyámmal együtt. És képzeld, túléltük! Most meg micsoda kényeskedés megy! Őnagysága kategorikusan elutasítja!
Második rész. Lépések a robbanómezőn
Márk érezte, ahogy forróság önti el. Már megint ugyanaz a lemez… Minden felelősség valaki más nyakába szakad.
— Itt még kettesben lenni sem lehetne normálisan, egyszerűen nincs hozzá tér! — csúszott ki belőle, bár jól tudta, hogy ezzel csak tovább szítja a tüzet. — És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy gyereket szeretnénk. De melletted…
— Elég! — Erika egész testével felé fordult, és a tekintetében fellángolt az a régi, makacs tűz, amelyet Márk gyerekkora óta ismert. — Nekem ebből elegem van! Ha akartok gyereket, majd lesz. Ha nem lesz, akkor nem akartátok eléggé. Ne próbáljátok rám kenni, se rám, se a lakásomra!
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz