– Eressz el! Gábor, magadnál vagy egyáltalán?

– Mondd meg! – üvöltötte újra.

Eszter minden erejét összeszedte, hirtelen ellökte magától, és ahogy kiszabadult, a kis szekrényhez rohant, ahol a telefonját hagyta. Felkapta a készüléket, majd a fürdőszobába menekült. Magára csapta az ajtót, és remegő kézzel ráfordította a zárat. A következő pillanatban Gábor öklei már az ajtón dübörögtek.

– Nyisd ki! Hallod? Azonnal engedj be!

Eszter ujjai annyira reszkettek, hogy alig tudta feloldani a képernyőt. Végül megtalálta az apja számát, és rányomott a hívásra.

– Apa! Apa, kérlek, segítsetek! – a hangja már-már sikoltásba csapott át.

– Eszterkém, mi történt? – hallatszott István rémült hangja.

– Gábor… teljesen megőrült… Pénzt akar… Nórának akarja odaadni… Megrángatott… Be akar törni ide hozzám!

– Azonnal megyünk! Addig ki ne nyisd az ajtót! Megértetted? Senkinek!

– Igen… – suttogta Eszter, és lecsúszott a hideg csempére.

Odakint Gábor tovább tombolt.

– Azt hiszed, elbújhatsz előlem? Úgyis ideadod azt a pénzt! Nóra számít rám! Megígértem neki!

Eszter a fürdőszoba padlóján kuporgott, a telefont görcsösen a mellkasához szorítva. Minden másodperc végtelen hosszúnak tűnt. Aztán végre megszólalt a csengő, majd kisvártatva felhangzott az apja kemény, parancsoló hangja:

– Gábor! Nyisd ki az ajtót, azonnal!

A lakásban hirtelen elcsendesedett minden. Tompa, elfojtott szavak szűrődtek át a falon, majd valaki finoman megkopogtatta a fürdőszoba ajtaját.

– Eszter, én vagyok az, apád. Kinyithatod.

Eszter óvatosan elfordította a reteszt. István belépett, szorosan magához ölelte a lányát, majd kivezette a nappaliba. Ilona a feldúlt szoba közepén állt, döbbenten nézve a szétszórt ruhákat, papírokat és fiókokból kiborított holmikat. Gábor a kanapén ült, fejét lehajtva, mintha hirtelen minden ereje elszállt volna.

– Pakold össze a legszükségesebbet – mondta István hideg hangon, a vejére szegezve a tekintetét. – És tűnj el innen. Most.

– István, kérem, beszéljük ezt meg higgadtan…

– Higgadtan? – csattant fel az idős férfi. – Rátámadtál a lányomra, feldúltad az otthonát, és erőszakkal akartad elvenni a pénzét! Tíz perced van, hogy összeszedd magad és elmenj. Ha nem teszed, én magam hívom a rendőrséget.

Gábor lassan felemelte a fejét, és Eszterre nézett. A szemében még ott izzott a harag, de már félelem is keveredett hozzá.

– Eszter, te ezt nem értheted… Ő a nővérem. Nem fordíthatok hátat neki…

– Menj el – felelte Eszter alig hallhatóan. – Azonnal.

Gábor felállt. Bement a hálóba, és kapkodva dobált egy sporttáskába néhány ruhát, iratot, telefontöltőt. Pár perc múlva már az előszobában állt, a táska fülét markolva.

– Ezt még meg fogjátok bánni – vetette oda keserűen, aztán kilépett, és maga mögött bevágta az ajtót.

Eszter erejét vesztve roskadt le a kanapéra. Ilona azonnal mellé telepedett, átkarolta, és magához húzta.

– Minden rendbe fog jönni, kislányom – suttogta. – Most már vége.

– Anya, én ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

Hogy juthatott el idáig… pár nyomorult bankjegy kedvéért…

– Nem maga a pénz mozgatta – felelte Ilona halkan, nagyot sóhajtva. – A hiúsága vitte bele. Egész életében a nővéréhez mérte magát, mindig neki akart megfelelni, mindig előtte akart nagyobbnak látszani. A pénz csak ürügy volt.