„Így is eleget cipelsz a válladon” — mondta Erzsébet, majd előhúzott egy köteg nyugtát, és tételesen megmutatta a vejének, ki tartotta valójában a családot az elmúlt tizenöt évben
Szívszorító és igazságtalan, mégis mélyen tiszteletre méltó.
„Amikor anya egy egész köteg nyugtával érkezett, és tételesen megmutatta a vejének, ki tartotta valójában a hátán a családot az elmúlt tizenöt évben”
Lilla éppen a borospoharakat rendezgette az ünnepi asztalon, amikor odakintről felcsendült a csengő. Még egyszer kisimította a terítő szélét, végignézett a gondosan kirakott tányérokon és evőeszközökön, elégedetten biccentett, aztán az előszobába sietett.
— Anyukám! — kiáltotta örömmel, és már ölelte is az ajtóban álló, sötétkék ruhát viselő, elegáns asszonyt.
— Szervusz, kicsim — hajolt hozzá Erzsébet, puszit adott a lánya arcára, majd a kezébe nyomott egy nagyobb csomagot. — Almás-fahéjas pite. A kedvenced. Most vettem ki a sütőből, még langyos.
— Jaj, anya, igazán nem kellett volna — mosolyodott el Lilla, miközben mélyen beszívta a frissen sült sütemény illatát. — Gábor épp az előbb jegyezte meg, hogy mintha teljesen leszoktam volna a sütésről.
— Ugyan már! — legyintett Erzsébet, miközben belépett a lakásba. — Már csak az hiányozna, hogy munka után még tésztát gyúrj meg pitével bíbelődj. Így is eleget cipelsz a válladon. Na és hol van az én nagy ítész vejem?
— Fürdik — vette el tőle Lilla a táskát. — Bent ragadt a munkahelyén, alig fél órája esett be. Majdnem sikerült elkésnie a saját ünnepéről.
— Miféle ünnepéről? — kérdezte Erzsébet, miközben levette a kabátját, aztán a tükör elé lépett, hogy megigazítsa a haját.
— Anya! — nézett rá Lilla elképedve. — Tizenöt éve vagyunk házasok. Ez azért nem mindennapi dolog. Úgy gondoltuk, legalább szűk körben megadjuk a módját.
— Ó, hát persze — kapott észbe Erzsébet, bár a hangja kissé szórakozottnak tűnt. Közben a táskájában kezdett kutatni, és előhúzott belőle egy vékony kartonmappát. — Ne haragudj, drágám, teljesen kiment a fejemből. Mostanában annyi minden szakadt a nyakamba.
Lilla figyelmesebben ránézett az anyjára. Erzsébet hatvanöt évesen is feltűnően csinos volt: egyenes tartás, karcsú alak, ápolt kéz, finom smink. A fáradtságot csak a tekintete leplezte le, meg valami apró, belülről jövő nyugtalanság, amelyet hiába próbált elrejteni.
— Baj van? — kérdezte Lilla halkan, miközben az asztalhoz kísérte, és kihúzta neki a széket.
— Ugyan, semmi rendkívüli — hárította el Erzsébet. — Csak a szokásos nyugdíjas nyűgök. A közös költség meg a számlák egyre magasabbak, a gyógyszerek ára is feljebb kúszik. Szerencse, hogy mindig volt annyi eszem, hogy félretegyek valamennyit. Máskülönben fogalmam sincs, most miből élnék.
— Anya, tudod jól, hogy ha kell, mi segítünk — tette Lilla gyengéden a kezét az asszony vállára.
— Tudom én, tudom — mosolygott rá Erzsébet. — Egyelőre még elboldogulok. Inkább beszéljünk valami derűsebbről. Mi van a gyerekekkel?
— Eszter remekül megvédte a diplomamunkáját, most azon gondolkodik, hogy továbbmegy mesterképzésre. Márk pedig a technikumban valóságos kedvenc lett, a tanárai szerint nagy jövő áll előtte. Csak hát… lassan már egyiket sem lehet hazacsábítani. Mindkettőjüknek külön élete van.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz