Az ünnepelt az asztal mellett állt, villáján egy szelet kacsatekercset tartott, és az arca őszinte örömtől ragyogott. Egyszerű, egyenes ember volt, távol a felesége apró játszmáitól; abban a pillanatban nem tett mást, csak élvezte a saját születésnapját. Meg az ételt.

— Kislányom, te aztán igazi tehetség vagy! — kacsintott rám. — Hol tanultál meg így bánni az alapanyagokkal?

Nóra kénytelen volt odasétálni hozzájuk. Hallottam, ahogy összeszorítja a fogát.

— Gábor, ugyan már, ezek csak divatos falatkák — mondta erőltetett mosollyal. — Látványosak, persze, de nincs bennük lélek. Nem olyanok, mint egy rendes, házi készítésű sütemény…

Csakhogy senki sem figyelt rá igazán. Ekkor az egyik vendég, egy tekintélyes, drága öltönyt viselő férfi, apósom üzleti ismerőse, hosszan végigmért, majd elgondolkodva megszólalt.

— Elnézést kérek — mondta lassan —, de maga nagyon ismerős nekem. Nem véletlenül Péter Anna? A Vernisszázs séfje? A feleségemmel múlt héten vacsoráztunk önöknél. Az az este egyszerűen felejthetetlen volt.

Olyan csend zuhant a szobára, mintha valaki egy pillanat alatt elvágta volna a beszélgetések fonalát. Először minden tekintet rám szegeződött. Aztán Márkra. Végül Nórára.

A férjem arca lassan megnyúlt. Úgy bámult rám, mintha most látna először életében. Résnyire nyílt a szája, de egyetlen hang sem jött ki rajta. „Kifőzde” — villant át az agyamon, és alig tudtam visszatartani egy keserű mosolyt.

Nóra arca közben olyan árnyalatot vett fel, mint a céklalé, amelyet korábban olyan büszkén kínált. Úgy nézett rám, mintha nem egyszerűen elkészítettem volna néhány előételt, hanem személyesen árultam volna el őt.

— Séf? — kérdezett vissza valaki a rokonságból hitetlenkedve. — A Vernisszázsban? Oda hónapokkal előre kell asztalt foglalni!

A vendégek újra zsongani kezdtek, de ez már nem az előbbi zavart moraj volt. Csodálkozás, lelkesedés és őszinte elismerés keveredett benne. Körém gyűltek, sorra érkeztek a dicséretek, a kérdések az étteremről, a fogásokról, a receptekről, arról, hogyan jutottam idáig.

Én pedig hirtelen a figyelem középpontjában találtam magam. Sosem kerestem ezt a helyzetet, mégis úgy éreztem, mintha páncélt kaptam volna. Minden elismerő szóval erősebb lettem.

A szemem sarkából láttam, ahogy Nóra lassan hátrább húzódik, vissza a félhomályba, az érintetlen aszpikos tál mellé. Az ő csatája véget ért. Méghozzá kiütéssel.

Később, amikor indulni készültünk, Márk odalépett hozzám. A liftben végig hallgatott, miközben lefelé ereszkedtünk. Nem nyúlt a telefonjához, nem köhintett, nem próbált valami semleges megjegyzéssel menekülni a helyzet elől. Csak állt mellettem, és éreztem rajta a zavarát.

— Miért nem mondtad el? — kérdezte végül, amikor kiléptünk az éjszakai utcára.

Nem volt szemrehányás a hangjában. Inkább értetlenség. Talán szégyen is.

A város fényeit néztem, mielőtt válaszoltam volna.

— Elhitted volna? — kérdeztem vissza halkan. — Vagy azt mondtad volna, hogy ez csak játék, szeszély, és az a fontos, hogy otthon „rendes házi koszt” legyen az asztalon?

Márk nem felelt. És éppen ez volt a legőszintébb válasz, amit adhatott.