Eszter hosszú pillanatig nézte őt. Idegennek látta. Mintha az a férfi, akivel együtt élt, valójában sosem figyelt volna rá igazán. Nem vette észre a sápadtságát, a kimerültségét, a hallgatását. Nem érdekelte, mit érez. Csak pipákat akart tenni egy képzeletbeli listára: feleség megvan, lakás megvan, gyerek úton, anya elégedett.

Eszter odalépett a hűtőhöz, kivett egy üveg vizet, ivott belőle, majd egészen nyugodt hangon megszólalt:

— Megmondanád neki, hogy ne jöjjön?

Tamás értetlenül nézett rá.

— Miért ne jönne?

Eszter letette az üveget az asztalra.

— Mert nem vagyok terhes, Tamás. Valami tévedés lehetett… vagy csak a szervezetem borult fel.

Tamás megdermedt, aztán ingerülten fordult felé.

— Mégis miféle jelenetet rendeztél itt? — csattant fel Tamás. — Anya már teljesen beleélte magát, hogy végre örülhet nekem!

Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg.

— Fogalmam sincs, hogyan fogod ezt úgy előadni neki, hogy szegény anyukád ne omoljon össze a csalódástól — mondta hűvös gúnnyal. — De tudod, egy dologban napról napra biztosabb vagyok.

— Miben? — vonta össze a szemöldökét Tamás.

— Abban, hogy mi ketten egyszerűen nem illünk össze. A tegnapi pedig csak végleg rátette a pecsétet erre az egészre.

— Eszter, várj már, ne kapkodj… — kezdte Tamás, de a hangjából inkább sértettség hallatszott, nem valódi aggodalom.

— Nem kapkodok, Tamás. Elfáradtam. Nekem nincs szükségem olyan férjre, aki minden fontos pillanatban előbb az anyját hívja fel, és vele beszéli meg, mit kellene tennie. Felnőtt férfi vagy, nem kisfiú.

— Azért válogasd meg a szavaidat — sziszegte Tamás dühösen.

Eszter azonban már nem hátrált meg.

— És még valami. Közöld az édesanyáddal, hogy sem kedvem, sem szándékom nincs tovább hallgatni az utasításait…

A mondat végét már nem tudta kimondani, mert abban a pillanatban kattant a zár. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön ismét megjelent Erika.

Eszter tekintete elsötétült.

— Nahát. Ezek szerint anyádnak már kulcsa is van az én lakásomhoz?

Egy pillanat alatt az előszobában termett, ahol Erika éppen kényelmesen kibújt a cipőjéből, mintha mindig is joga lett volna csak úgy besétálni.

— Eszterkém, te még mindig pizsamában vagy? — nézett végig rajta rosszallóan. — Egy nő a férje előtt legyen ápolt és csinos. Menj szépen, mosakodj meg, nekünk Tamással meg van egy kis megbeszélnivalónk.

— Komolyan? — Eszter hangja jeges lett. — Fejezze be, hogy megmondja, hogyan éljek. Inkább adja ide a kulcsaimat.

Kinyújtotta a kezét.

Erika felháborodva pislogott.

— Eszter! Mi ez a viselkedés? Hiszen család vagyunk. Rokonok, ha úgy tetszik, közeli hozzátartozók.

— Mi nem vagyunk család — vágta rá Eszter. — A kulcsokat kérem.

— Gondolj legalább a gyerekre! Hogy beszélsz a nagymamájával?

— Nincs semmiféle gyerek.

Erika arca megkeményedett.

— Hogyhogy nincs?

— Igen, anya, becsapott minket — szólalt meg Tamás Eszter háta mögül, mintha végre megtalálta volna a megfelelő szerepet ebben a jelenetben.

Eszter hátranézett rá, és elmosolyodott, de abban a mosolyban már semmi gyengédség nem maradt.

— Ó, hát itt vagy te is. Akkor most szépen fogjátok meg egymás kezét, és távozzatok a lakásomból.