„Az édesanyád felnőtt ember. Van nyugdíja, és ha kevés, dolgozhat is. Oldja meg.” Réka határozottan visszautasította, a kanapén kirobbant az első házassági vita
Önző, fájdalmas elvárások árnyékolják törékeny kapcsolatot.
Az esküvő visszafogottan zajlott: anyakönyvi hivatal, utána egy kisebb ebéd egy kávézó különtermében, nagyjából harminc meghívottal. Réka az ablak mellett állt fehér ruhájában, és Benedeket figyelte, aki éppen a barátaival beszélgetett. A férje. Most már valóban a férje. Furcsa volt még ez a szó, idő kellett, hogy megszokja.
Kinga Mihályné pezsgőspohárral a kezében lépett oda a menyéhez. Mosolygott ugyan, de a mosolya merevnek tűnt, mintha inkább erőltette volna, mintsem őszintén örült volna.
— Hát akkor, Rékácskám, mostantól te is a családunkhoz tartozol — koccintott vele az asszony. — Remélem, számíthatunk majd egymásra.
— Természetesen, Kinga Mihályné — bólintott udvariasan Réka.
— Így is van jól — mondta az anyósa, majd kiitta a pezsgőt, és letette a poharat. — Mert a család arról szól, hogy az ember kisegíti a másikat. Te nekünk, mi neked.
Réka nem válaszolt. Volt valami Kinga Mihályné hanghordozásában, ami rossz érzést keltett benne, de nem akarta elrontani az ünnepet.
Az első kérés alig egy héttel az esküvő után érkezett. Este volt, a friss házasok a kanapén ültek, filmet néztek, amikor Kinga Mihályné felhívta Benedeket.
— Benedekem, kisfiam — szólt bele panaszos hangon. — Megjött a rezsiszámla. Nagyon sok lett, nem tudom egyedül kifizetni. Nem tudnál segíteni?
Benedek a feleségére pillantott. Réka azonnal megrázta a fejét.
— Anya, mennyiről van szó? — kérdezte óvatosan.
— Húszezer forintról, kisfiam. Tudom, nem kevés, de mit csináljak? Sürgősen be kell fizetnem.
— Anya, várj egy kicsit, visszahívlak — mondta Benedek, majd bontotta a vonalat, és a felesége felé fordult. — Réka, anya segítséget kér a számlákra.
— Nem — felelte Réka röviden.
— De Réka…
— Nem, Benedek — kapcsolta ki a tévét az asszony. — Az édesanyád felnőtt ember. Van nyugdíja, és ha kevés, dolgozhat is. Oldja meg.
— De most tényleg nehéz helyzetben van — próbált érvelni a férje.
— Benedek, most házasodtunk össze — nézett rá komolyan Réka. — Nekünk is szükségünk van a pénzre. Felújítani akarunk, bútorokat kell vennünk. Nem fogom eltartani az anyádat.
— Nem eltartani kellene, csak most az egyszer segíteni — próbálta puhítani Benedek.
— Az „egyszer” nagyon gyorsan állandóvá válik — állt fel Réka. — Láttam már ilyet eleget. Először rezsi, aztán gyógyszer, utána meg mindig akad valami újabb baj. Nem. Intézze a saját gondjait.
Benedek nagyot sóhajtott, majd visszahívta az anyját. Elmagyarázta neki, hogy most nem tud pénzt adni. Kinga Mihályné elszomorodott, de végül visszavonulót fújt. Legalábbis akkor még.
Két héttel később az anyósa ismét telefonált. Ezúttal gyógyszerre kellett pénz. Drágára, receptre felírt készítményre, amely nélkül állítása szerint egyáltalán nem lehetett meg. Réka újra nemet mondott. Benedek továbbította az elutasítást az anyjának, mire az asszony megsértődött, és három napig nem jelentkezett.
Aztán elszabadult a helyzet. Kinga Mihályné naponta hívogatni kezdte Benedeket. Folyton a kegyetlen menyére panaszkodott, aki szerinte nem akarja segíteni a családot. Azt mondogatta, Rékának nincs szíve, kapzsi, és nem tiszteli az idősebbeket. Szerinte egy rendes feleségnek kötelessége támogatni a férje szüleit.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz