Még mindig hozzáfértem a banki rendszerhez, mert a fő céges számla az én nevemen volt.

Beléptem a felületre.

Utalás: másfél millió forint.

Kedvezményezett: Román Vivien.

Közlemény:

„A kék ruháért, életem.”

Mozdulatlanul ültem a képernyő előtt.

A konyhában csak a hűtő egyenletes zúgása hallatszott.

Román Vivien.

Ezzel a névvel már találkoztam korábban.

Márk azt állította róla, hogy szövetbeszállító. A fiatal nő furcsa számlákat küldözgetett, egyszer pedig majdnem éjfélkor hívta fel a férjemet, aztán amint meghallotta az én hangomat, sietve bontotta a vonalat.

Megnyitottam a banki tranzakciók listáját.

Kiderült, hogy Vivien korántsem először kapott pénzt a cégünktől.

Az elmúlt hónapokban tucatnyi utalás ment neki.

„Előleg anyagbeszerzésre.”

„Elszámolás módosítása beszállítóval.”

„Ügyfélebéd.”

„Céges rendezvény szervezése.”

Halkan, szinte hangtalanul felnevettem.

Céges rendezvény.

Márk így nevezte a ruhákat, az éttermeket, a szállodákat és minden egyéb örömöt, amelyet az én munkámból fizetett.

Reszketett a kezem, de nem csuktam le a laptopot.

Képernyőfotókat készítettem, átküldtem magamnak, majd lementettem a bankszámlakivonatokat is.

Reggel bementem egy fénymásolóba, és mindent kinyomtattam, mintha csak szokványos számlákról vagy szállítólevelekről lett volna szó.

Ezután olyasmit tettem, amit később a rokonság szinte egyetlen tagja sem tudott megérteni.

Úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna.

Kávét főztem a férjemnek.

Kivasaltam a fehér ingét.

Nyugodtan hallgattam Juditot, aki az én fürdőszobám tükrénél rúzsozta magát, és közben elégedetten magyarázta:

— Más férfi már rég elverte volna azt a pénzt ki tudja mire. Az én fiam viszont kényezteti a feleségét.

A tükörben találkozott a tekintetünk.

— Igen, Judit. Most már értem.

Ő nem hallotta ki a mérget a válaszomból.

Márk viszont igen.

A mosókonyhában utánam jött, megállt mellettem, és fürkésző pillantást vetett rám.

— Tegnap óta furcsán viselkedsz.

— Csak fáradt vagyok.

— Ne csinálj jelenetet az utalás miatt. A családi csoportban már mindenki azt hiszi, hogy te kaptad a pénzt. Maradjon is így.

Ez volt a második komoly hibája.

Ezzel ugyanis nyíltan beismerte, hogy nagyon is tudott az utalásról.

Lassan összehajtottam a frissen vasalt inget, és letettem a mosógép tetejére.

— Akkor valójában hová ment a pénz?

Márk megdermedt.

Csak egy pillanatra.

De nekem ennyi is elég volt.

— Miféle pénz?

— Az a másfél millió forint.

Elkapta rólam a tekintetét.

— Eszter, ne kezd el megint.

— Én még semmit sem kezdtem el.

— Munkaügyi utalás volt.

— Akkor miért írtad a rokonoknak, hogy nekem küldted?

Az arca megkeményedett.

— Mert véletlenül rossz számlát választottam ki.

— Kiét?

— Az egyik beszállítóét.

— Román Vivienét?

Csend ereszkedett közénk.

Nem emeltem fel a hangomat.

Nem dugtam az orra alá a kivonatokat, és azt sem árultam el, hogy már tudok a szállodákról, a ruháról meg a korábbi utalások soráról.

Arra volt szükségem, hogy Márk tovább hazudjon.

— Te kutakodtál a banki felületen? — kérdezte.

— A fő számla az én nevemen van. A saját pénzemben nem lehet kutakodni.

— Az a cég pénze.